Vártam vagy nem vártam, eljött a szeptember, elsős lett!

Nem jövök azzal, hogy jajj, de kár, vége a nyárnak. Nem bánkódok, imádtam, tartalmas, szuper nyár volt, de tudtuk, hogy eljön a szeptember. Mindennek megvan a maga ideje, a maga szépsége. Szeretem az őszt is. Sőt, az a leggyönyörűbb évszak. Itt van (újra) és ez most ráadásul egy különleges szeptember.

Még sosem volt iskolás gyerekem. 

 

Új dolog neki, de nekünk szüleinek is. 

Várod már a sulit? -kérdezték tőle számtalanszor az elmúlt hónapban, de teljesen jogosan válaszolta, hogy nem tudom illetve hogy honnan tudjam? Persze izgatott volt és kíváncsi, és rengeteget beszélgettünk, meg mesekönyveket olvastunk iskola témában. Tényleg nem tudhatta/ tudja viszont, hogy pontosan mi vár rá.  Még élénken él bennem az én első iskolás napom, és sok minden eszembe jutott, amiket próbáltam neki felidézni, de az övé nem sokban hasonlít azokra a percekre. Óriási előny számára, hogy egy kisfiút kivéve a volt ovis társai ülnek mellette az iskolapadokban, hogy ismerős már az épület és a tanító nénik közül is pár arc. A kis település és az előnyei, ugyebár. 

Az első nap a kedves köszöntés után még a játékról szól. Utána kezdődik majd a java. 

Nagy változás.

 

Mi, a szülei, akik legjobban ismerjük őt, döntöttünk úgy, hogy 6 évesen iskolába menjen. És most is úgy gondoljuk tetszeni fog neki.

 

Tudom, hogy jó neki ott és kellett is már neki az iskola a hosszú nyár után, meg persze egy picit nekünk is. De nem nyitunk pezsgőt, csak szimplán örülünk neki, hogy új dolgokat ismer meg, hogy hamarosan a betűket gyakorolja majd és egyedül fog olvasni, amit annyira vár már. Kihívás lesz ez mindannyiunknak.

 

Elvárásaink nem igazán vannak, azt szeretnénk csak, hogy jól érezze magát, hogy szeretettel, kedvesen tanítsák. Bízom benne, hogy sokat mesél majd, hogy részesei lehetünk a napjainak. Mert a büszkeség, az izgatottság mellett a dobogós helyen most valamiféle üresség van bennem. 

Elbúcsúztunk a mosolygós szemű gyermekünktől az évnyitó után, ahol én sem könnyeztem, de itthon aztán mégiscsak kicsit…

“Szobám mélyén sajnáltam magam…” énekelte hangosan Zoltán Erika nekem, mert miután férjem is elment dolgozni hirtelen remete lánynak éreztem magam. Itt lenne a sok én-időm. De én csak várom őt. Volt persze, hogy ne lett volna olyan, hogy alig vártam, hogy egy kicsit csend legyen és ne “anya, nézd!“, hanem esetleg egy huzamban egy egész oldalt elolvashassak a könyvemből.. és voltak vitáink is bőven, de most meg várom, hogy ne legyek egyedül és beszéljen, meséljen.

Tudom, hogy jól érzi magát. Csak…  jó lenne ott lenni vele. 

Majd csak belerázódunk.

“Egészen addig, amíg meguntam.” -folytatta akit kislányként sokat hallgattam, és én hamar befejeztem, hogy lebiggyesztett szájjal ülök, meg arra gondolok, hogy öregszem és gyors összeszedtem magam, hogy kihasználjam értelmesebben ezt a napot. 

 

Örülni kell annak, ami van. Még akkor is, ha a változás nem könnyű. A változás jó!

Ez utóbbit mondogatom magamnak. Végezetül pedig egy csodálatos könyvből idézek, amit épp tegnap éjjel olvastam végig. Cecelia Ahernt kedvenc írónőmnek is mondhatom, mert még egy könyvében sem csalódtam, ezt, a Lantmadár című kötetet különösen imádtam, klassz  figyelemelterelő volt és érdekes, elgondolkodtató, na meg nagyon romantikus. Ez a sor ragadt meg bennem a legjobban:

“Mindig változnak a dolgok, még a hegyen is. Együtt kell változni a változással.”

 

 

 

Nálatok hogy indult az iskolakezdés? Milyen terveitek vannak szeptemberre?

 

Mosolygós napot, kedves Olvasó! 

Véleményed bátran oszd meg velem, örülök, ha írsz nekem!

Kövess Facebookon és Instagramon is!

Egy hozzászólás

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük