El sem hiszem, hogy mindjárt iskolás..!

 

Pénteken elballagott az óvodából a kisfiam. A nagy fiam. Nem, nekem még mindig kicsi, nekem mindig a kisfiam marad. Viszont mindjárt iskolás. Felfoghatatlan.

Kavarognak bennem az érzések. 

Kavargott már egész héten, csütörtökön a gyomrom a torkomban volt, csak azért nem sírtam még, mert csokitortát készítettem és nem akartam, hogy belekerüljenek a sós könnyeim.

Izgatott voltam, mert teljes meglepetés volt Domi számára, hogy az egész család (nagyszülei, keresztszülei) jönnek a ballagására. “Ez csak egy sima nap” – hitte és mondta ő és én közben már tudtam, hogy nagyon nem így lesz.

Nem az ovitól búcsúzik, – még nyár közepéig járni fog-, nem az ovis társaitól köszön el – néhányukat kivéve találkoznak újra az iskolában – a kisgyerekkorát hagyja most maga mögött.

Ezt ő még nem tudja, nekem viszont folyamatosan pörögnek a szemem előtt a képek, az egészen pici korától az ovikezdésig, előttem van az egyre ügyesebb, egyre okosabb, a most már igazán iskolaérett gyermekemről.

Hogy telt ilyen gyorsan az idő? Mindjárt iskolás!!

 

Fogalmam sincs. Nem tudom még elképzelni magam úgy, mint egy iskolás gyerek anyukája. Szerencsére még itt van előttem a nyár felkészülni rá.

Örülök, hogy ő várja. Izgatottan, lelkesen, teli kérdésekkel és kíváncsisággal, azt gondolom, nincs benne félelem, nincs benne szorongás, aggódás és egy cseppet sem érzi azt, “minek nekem az iskola.” 

Ha mástól vagy máshonnan nem is, tőlünk, szüleitől megkapja a buzdítást, tudja, hogy hiszünk benne.

Ahogy elnézem őt, büszkeség tölt el. Tudom, hogy nálam – és az apukájánál- jobban senki nem ismeri őt.

Tudom, hogy még előttünk áll egy szuper, tartalmas nyár. Élményekkel, beszélgetésekkel, összebújásokkal. Biztos vagyok benne, hogy nem az iskolára készülődéssel fog telni, élvezni fogjuk a jelent, ugyanakkor minden kérdésére őszintén fogok válaszolni.

Büszke vagyok  rá és az okos kérdéseire, tudom, hogy nem fog olyat kérdezni, “miért kell kijárnom az iskolát”. 

Arra nem tudom csak a választ, hogy mikor nőtt meg ennyire, de bólogattam nagyon, mikor azt mondta drága kisfiam:

“Durva, hogy így megnőttem, hogy már ballagok az óvodából”

Majd megbarátkozom a gondolattal én is, hogy mindjárt iskolás… egyelőre csak hüledezem, és könnyezem,… kérek, kérnék egy kis időt…

Tudom, hogy ha elmegy a vendégsereg, majd átölel szorosan a két erős kis karjával, fogja a hajam, ahogy kis korában elalvás előtt.

Folyik majd a könnyem, mert újra egyszerre van előttem a kisbaba, a nagyobbacska kisgyerek és most ez a se nem kicsi, se nem nagy. 

Tudom, hogy majd ő vigasztal engem: “Ne sírj, Kucikám!” Mert már ilyen nagy. 

Aztán mond majd valami vicceset és együtt nevetünk. Játszunk és kacagunk. A nyáron és majd az iskolás nagyfiammal is. Most egyik szemem sír, a másik nevet. Nem egyszerű, de majd ebbe is belejövök.

Mosolygós napot, kedves Olvasó! 

Véleményed bátran oszd meg velem, örülök, ha írsz nekem!

Kövess Facebookon és Instagramon is!

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük