„Pontosan megérzem, mit kell adnom” – Interjú Vámos Robival

Annyira szeretnék gyerek lenni! Méghozzá olyan gyerek lenni, akinek az osztályába besétál ez a nagy gyerek. Rögtön érezném, hogy fura, de olyan jó értelemben. Vámos Robi nem rajzot tanít, hanem értékelni magunkat, és megmutatja, hogyan lehet élvezni, kiszínezni az életünket. Arra biztat, hogy ha fura vagy, hát legyél az, bátran legyél önmagad – új könyvének témája ez, és erről is beszélgettünk.

Volt egyszer egy 2020 március, amikor egyik napról a másikra bezárt a suli, és itthon voltunk az elsős kisfiammal. Rendesen meg voltunk ijedve, nem tudtuk, hogyan fog működni a digitális oktatás, a tanulás, lesz-e türelmünk… Ugyanakkor élveztük az együtt töltött időt. Kifejezetten örültem annak, hogy többet látom és részese lehetek annak, hogyan fejlődik, hogyan rajzol például rajzórán. Kikapcsolódásként az egyik délután lámát rajzoltunk Vámos Robival. A maximalista gyermekem és én azt hallgattuk az élő videóban, hogy nem kell egyből jót csinálni és minden sikerül majd, csak gyakorolni kell. Imádtam! Az órát és a kék hajú, kedves, lelkes Robit is, aki megtanított cuki lámát rajzolni, és még sokkal többet adott és ad azóta is!

Ismerjétek meg ti is kicsit jobban Vámos Robi Gyémántbogár gyermek coach és művész-mentort.

Hogyan mutatkoznál be, annak, aki nem ismer, hogyan mutatod be magadat, amikor belépsz egy osztályterembe?

Ezt szoktam mondani: Robi vagyok, Robinak tudtok szólítani. Nem Robi bácsi és nem Róbert. Annyit kell rólam tudni, hogy nem rólam fog szólni ez a pár óra, hanem rólatok.
Gyerekkorom óta rajzolok és sosem hagytam abba. A rajzolás mindig másképp volt része az életemnek: gyerekként ajándékoztam. Gépészként terveztem mindenfélét. Aztán Táblácska formájában újra az ajándékok felé mozdult a rajzolás. És most a gyerekek önbizalmának növelésére,
ragyogtatására használom, mint fő eszközt. Nem rajzot tanítok, hanem egy szemléletet rajzokon keresztül.

A pozitív szót sem szeretik már hallani az emberek, átfordult valamibe, amit nem is pontosan értek, de már nem dicsérő szóként értékelik…Te is érzékeled ezt? Mit gondolsz arról, ha téged motivációs trénernek neveznek?

Igen, érzékelem, hogy sokan a pozitív szót nyálasnak vélik. Bizonyos értelemben én sem szeretem, mert úgy érzem, hogy kevés, sekélyes.

Nem attól lesz boldog az ember,
hogy belemosolyog a tükörbe. Az kevés.

Motivációs tréner? Hm. Szerintem nehéz megmondani, hogy mi vagyok pontosan. Nem szeretem a kategorizálást. Igaz, az embert jobban értik, ha megmondja kerek perec, mit csinál. Amit én csinálok, mindig más és más: attól függ, hogy ki a közönség. Lehet, hogy motiválok, de nem mantrákkal és nem olyan “Amerikás” módszerrel. Sőt, lehet, hogy nincs is módszer. Mindig rögtönzök, mindig spontán alakítok bárkinek is adok elő vagy tartok egyéni vagy csoportos foglalkozást.

Gyakran megkapod azt a jelzőt, hogy fura vagy? Mit éreztél, amikor először intézték feléd ezt a mondatot és hogyan esik most?

Érdekes, hogy mostanában többször mondják. Egyrészt mert magam is jobban merem vállalni, hogy semmit sem csinálok úgy, mint bárki más.

Másrészt pedig folyamatosan biztatom az embereket, hogy bátran legyenek furák – így ezt másoktól is jobban elfogadják és könnyebben is észreveszik.
Sosem esett rosszul, ha furának tituláltak. Kifejezetten elismerésnek vettem mindig, és volt egy amolyan “végre!” érzésem. Végre valaki észreveszi, hogy másképp csinálom és ez a másképp sokkal érdekesebb, mint az, ami mindig ugyanolyan.

Szerintem aki tisztában van önmagával és az önbecsülése rendben van, az ha azt
mondják rá, hogy “fura”, nem sértődik
meg. Inkább örül, hogy talált valakit,
akivel kölcsönösen megértik egymást.

Elfogadóak vagyunk vagy csak azt mondjuk hogy elfogadóak vagyunk?

Divatos ez a nagy elfogadás. Meg az énidő… Néha már rosszul vagyok ezektől, mert a legtöbb esetben üres szavak – mert a valóság sajnos nem ezt mutatja. Sok álszent ember van, aki váltig állítja, hogy elfogadó. Kis logika:

aki másnak azt mondja, hogy
elfogadóbbnak kellene lennie,
valójában nem elég elfogadó, nem?

Az emberek gyakran beszélik ki a másikat a háta mögött. Ilyenkor azt mondják, elfogadóak, valójában pedig nem. És a tetejébe még többet foglalkoznak magukkal, mint bárki mással. Elfogadónak lenni nagyon nem feltűnő “tevékenység”. Ez jön vagy nem jön. Az évek során alakul, szerintem egy tréningen is csak kivételes esetekben fejleszthető, ha valakiben hiányoznak az elfogadás alapjai és mindenkit folyton kritizál és kéretlenül közli a véleményét.

Mit tapasztalsz az osztályközösségekben? Mi a leggyakrabban előforduló nehézség? A bántások? Vagy elfogadóbb az új generáció? Esetleg túl nagyszájú, túl bátor? Van egyáltalán ilyen?

Egymás meghallgatása hiányzik a legtöbbször. És az, hogy ha egy halkabb valaki végre megszólal, akkor nagyhangúak ne akarják őt túlharsogni. A kéretlen kommentek okozzák a legtöbb kárt egy osztályközösségben.

A gyerekek azt szokják meg, hogy mindenkinek mindenről lehet véleménye –
ez igaz is, de sehol nincs az leírva, hogy
kötelező mindenkinek az első gondolatát,
meglátását a többiek elé tárni.

Nem becsülik meg egymást és igen ritkán veszik észre a közöttük megbúvó rejtett, érzékeny kincseket, akik ajándékok a közösség számára.

Meglátott valaki és ezáltal mindenki más is

Kinek szól, kinek írtad elsősorban a Bátran lehetsz fura című könyvedet?

Gyerekeknek és szülőknek. Elsősorban iskolás, középiskolás gyerekeknek és szüleiknek. De útkeresőknek is, művészlelkeknek, különcöknek, szupernagyiknak és szuperapáknak is. Szeretném, ha minden iskolás gyermek alapkönyvtárában ott lenne ez a könyv, melyet bármikor fel lehet csapni és pont ott nyílik ki, ahol éppen kell. Mankónak, biztos pontnak és inspiráló, erőt és megerősítést adó olvasmánynak szánom.

Rögtön le tudod szűrni, hogy valaki szerepet játszik, vagy másol valakit? Hogyan tudod elérni hogy bátran legyen önmaga?

Néha ijesztő, hogy mennyi mindent észreveszek és milyen hamar. Igen, azonnal, a legelső jelből már észreveszem, hogy ki az, aki önmagaként van jelen és ki az, aki teljesen mást mutat, mint a valóság. Azt is látni szoktam, hogy mi az, amiért mást mutat. Félelemből, megfelelésből vagy dacból. Esetleg azért, hogy ő is menő legyen – ennek az a veszélye, hogy a menők között olyasmibe is keveredhet, amit nem is ért. Maga sem tudja, mi történt, csak sodródik.

Ugyanakkor azt is meglátom, ha valaki nagyon a helyén van és egy kis megerősítéssel, biztatással csodát képes tenni a többiekkel és bárkivel, aki részese mindannak, ami körülötte történik.
Sok olyan gyakorlatom van a szerszámosládában, ami mind az önértékelést fejleszti. Csupa kellemes meglepetés és “jobb, mint gondoltam” érzést előcsalogató eszköz, feladat.

És nagyon figyelek
– majd azonnal reagálok.
Nem gondolkodom, nem elemzek
semmit. Mindezt spontán teszem,
és ezt imádják a gyerekek!

Mi a helyzet azzal, hogy a szülőt másolja a gyerek.., hogyan tudok én jó szülő lenni, jó példát mutatni? Mikor szokott hozzád fordulni egy-egy szülő segítségért? Közös órák is vannak, amikor szülő és gyermek együtt beszélget vagy rajzol veled?

Igen, mind a Gyémántbogár coaching és az egyéni Rendkívüli rajzóra szülő-gyermek programok. Közös élmények, melyek során bár játékosan, mégis nagyon komolyan dolgozunk a megoldásokon.
Általában önbizalom, önértékelés, maximalizmus témával keresnek meg, de sok példa van iskolai bántalmazásra, zaklatásra is, ahol mind az áldozat, mind a támadó szemszögéből meg kell vizsgálnunk a helyzetet.

Sok gyereknek minta a szülő, ezért nagyon fontos, hogy milyen mintát mutat. Az őszinteség a legnagyobb érték, ezt és az erre való igényt, igényességet mindenképp át kell adni a gyermekünknek. Ha az őszinteség jelen van, akkor a kommunikáció is rendben lesz. Ez pedig a bizalom alapja. Ha bízom a gyerekemben, ő is fog bennem. És fordítva is igaz: amit ígértem, megtartom, így a gyerek is megtartja majd, amit ígér.

Krétával a táblához hetedikben… huh

Nem teszek-e rosszat a gyerekemnek, ha azt látja, hogy rózsaszínben látom a világot..? Mi a legfontosabb szerinted, amit egy szülőnek át kell adni a gyermekének?

Szerintem egy gyereket elrontani csak azzal lehet, ha nem törődünk a lelkével. Az előbb említett őszinteség mellett tehát a legfontosabb, hogy

ne kütyükkel és drága cuccokkal
halmozzuk el a gyerekünket,
hanem a figyelmünkkel.
Az idő a legdrágább kincs.

Sokan azt hiszik, az élet arról szól, hogy reggel kelek, dolgozom, este eszem és alszom. Az élet nem erről szól. Csak akkor leszünk boldogok, ha minőségi időt töltünk egymással.

Szereted meglepni a gyerekeket, egy-egy üzenettel, kedvességgel, mesélj erről hogyan teszed és milyen a fogadtatása?

Imádok váratlan meglepetést szerezni, mégpedig minél váratlanabbat és minél nagyobbat. Erre még rájön az, hogy nagyon érzem az embereket és pontosan megérzem, mit kell adnom, mit kell az üzenetes kártyára írnom ahhoz, hogy a leginkább betaláljon. Ha egy embernek egy másik vadidegen ember hirtelen ajándékot ad, az még ijesztő is lehet. Sok. Nem értik. Hát még, ha egy gyereknek – éppen ezért itt nem lehetek teljesen spontán. Sajnos nem mindenki képes az őszinteséget befogadni és mivel a világ nem éppen a korrektség színtere, a normális emberek szokatlanok. Ha ajándékot adok, biztos majd akarok valamit cserébe. Pedig nem. Az élet arról szól, hogy adunk és képesek vagyunk befogadni is.

Vámos Robi, minden szülő nevében mondom: köszönjük, hogy vagy!!!

Csak csináld a továbbiakban is!
Köszönöm az őszinte válaszokat és hogy igent mondtál az interjúra!

Vámos Robi oldala, könyvei és blogja ittt érhető el:
https://gyemantbogar.hu/

Képek: https://www.facebook.com/VamosRobiArt
kezdőkép: Klucso Kata