Végre élvezem a vezetést!

Meséltem már arról, hogy vezetni tanulok. Azért most van folyamatban a jogosítványszerzés, mert korábban féltem tőle vagy nem érdekelt, vagy mindkettő. Most tartunk ott, hogy végre élvezem a vezetést!

 

Nem éreztem az autót, legszívesebben becsuktam volna a szemem, amikor jöttek szemből, féltem, hogy az árokba csúszok vagy egy másik autónak, és így tovább.. 

Amikor elkezdtem vezetni vagy túl lassan mentem vagy túl gyorsan, mindenesetre már nem féltem, kezdett tetszeni. 

Ám csak kb az első két alkalom volt mosolygós… Utána minden egyes vezetés óra után kisírt szemmel szálltam ki az autóból.. Azt hittem sokáig, hogy én vagyok túlérzékeny meg türelmetlen magammal szemben. Mindent szerettem volna jól csinálni. Dühös voltam magamra, amikor valami nem ment, pedig már beszéltünk róla, mikor többször hibáztam, pedig már elméletben tudtam.. 

 

Rohadt lelombozó volt az is, hogy maximum én dicsértem meg magam, ha épp ügyesen megcsináltam egy-egy korábban nem túl jól sikerült manőver. Az volt a jó, ha nem mondott semmit, akkor jó, ha ő nem szól semmit, ezt mondogatta, és értem én, hogy a vizsgán így van, hogy az oktató csendben kell legyen…, de addig a gyakorlás ideje alatt azért ez lehetne másképp… Főleg, ha még jelzem is.., sőt egyenesen mondtam, hogy azért mondhatnád, hogy ez ügyes volt…! Nem kiabált velem, sőt nevettünk is sokszor az órák alatt, így a fentieket hát mondjuk úgy, elfogadtam.

 

De eljött a pont, amikor már az a kevés önbizalmam is elveszett. Nem vártam a vezetést, sőt többször gyomorgörccsel indultam el otthonról.

Mondták ismerőseim, hogy váltsak oktatót. Többen is, én mégsem hallgattam rájuk. Aztán úgy alakult, hogy az első vizsgám sikertelen lett, majd nem sokkal utána, idén januárban, kaptam egy telefont az oktatómtól, hogy váltanom kell, mert ő kórházba került. A második vizsgaidőpontom dátumához közel nem kis fejfájást okozott, hogy most oktatót és ráadásul autót is kell váltanom.

 

Ugyanakkor arra is gondoltam, hogy véletlenek nincsenek!! Annyit mondták, hogy váltsak. Erre jön ez a telefon.

Ám, ha hiszed, ha nem, még mindig nem voltam biztos benne, hogy váltok. Arra gondoltam, nem sürgős annyira nekem a jogosítvány és nem bonyolítom az életem, megvárom míg meggyógyul. Már megszoktam ezt az oktatót, igazából bírtam is, nem volt ő rossz, legalábbis nem tudtam igazán megfogalmazni, mi volt a problémám vele. 

 

Féltem a változástól. 

 

Ám aztán néhány telefonálás után mégis váltottam oktatót és autót. Haladni akartam, nem csak várni, ki tudja meddig. 

Most egy sokkal modernebb autót vezetek, ami nagyobb is, de nem zavaróan. Az oktató ugyanúgy türelmes mint a másik és jól magyaráz, ám van egy hatalmas különbség köztük. 

Míg az előző, leginkább a hibáimat sorolta, és ha jól csináltam valamit nem szólt semmit, addig ő, az új folyton mondja: ez jó volt/ ügyes! 

Annyira egyszerű dolog ez. 

 

Én így működöm, nekem ez annyira kell! De szerintem azért sokan mások is így vannak vele, sőt ki merem jelenteni, hogy mindenkinek szüksége van a dicsérő szavakra! 

 

Kicsit ide kapcsolódik: Bókoljatok, Férfiak!

 

Ráadásul egy ilyen helyzetben pláne. Ott vagyok egy idegen terepen, hiszen életemben először ültem volán mögött, ott van tőlem pár centiméterre egy idegen ember.. Bizalmi viszonyt kell kialakítanunk minél gyorsabban. Úgy fog működni az, hogy a tudását jól átadhassa, hogy segítsen elérni a közös célunkat, vagyis hogy én magabiztosan és biztonságosan vezessek. Ne simogassa meg a combomat, ne ütögessen fakanállal..(mindkettőre hallottam már példát), szavakkal “simogasson”. Biztató, buzdító szavakkal a vezetésemet illetően, és ne a szép szememet dicsérje, mert azzal sz@rt se érek… 

 

Akkor is hiába történik már meg a dicséret, ha én kértem.., az már erőltetett volt, és nem működött. Azt vettem észre, ha az előző oktatóm épp esetleg megdicsért, mondta, hogy na ez jó volt, akkor a következő bármit tuti, hogy elrontottam. Valahogy frusztrált voltam mellette. Az én hibám is volt, hogy nem tudtam összeszedni magam, koncentrálni, de az is hozzájárult, hogy mi ketten nem igazán tudtunk jól működni.

Persze tény, hogy már sok órán túl vagyok, picit már gyakorlottabb vagyok, ezért is jobb most beülni az autóba, de az is klassz, hogy nem veszik el a kedvem.

 

A lényeg, amit át szeretnék adni ezzel az írásommal, hogy

merj változtatni! Sokkal jobb lehet! 

 

Nekem biztos, hogy sokkal jobb, most már mosolygósan szállok ki mindig az autóból, nem félelmetes vagy dühítő a vezetés, hanem élvezem. És azért ez így a normális, a vezetés (is) élmény kell legyen!

Merj, lépj, csak csináld!