Te sem vagy bólogatós kutya, ugye?

Megvan a bólogatós kiskutya. igaz? Előtted van, milyen cuki, kedves, és persze nem csinál mást, mint bólogat.

Na én ezt nem akarom, és nem tudnám csinálni.

Én nem akarok csak cuki lenni. Én nem vagyok az a valaki, aki csendben lesz és inkább csak bólogat, mintsem vitatkozna esetleg, megvédené magát, vagy csak elmondaná a véleményét. Én nem vagyok az, aki bájvigyorra képes, vagy aki hazudik össze-vissza.

Ó, nem egyszer volt már gondom belőle, hogy nem bírtam csendben maradni.

Legtöbbször azonban nem bánom.
Még mindig azt mondom: „Egyszer nyersz, egyszer tanulsz.”
Lehet van olyan, aki azt mondaná, nem is tanulok belőle…de valamit biztos… , ami majd valamikor előjön.

Ugyanakkor nyerni is csak úgy tudok, ha megpróbálom, ha teszek bármi mást a bólogatáson kívül.

Ha ez az ára, én inkább nem akarok nyugis életet.

Én nem bírom ki, hogy ne nyissam ki a számat. Végső soron én és az én lelki békém/egészségem/boldogságom, bárhogy is nevezzük a fontos. És úgy érzem nekem az sokkal rosszabb, ha nem szólalok meg. Én leginkább azt választom, hogy előre ülök, és bambuló bólogatós kutyus helyett, figyelmes vagyok és kézben tartom a dolgokat, úgy utazom, hogy közben élvezem is az utat.

Olyan nagyon sokan vannak, akik csak magukban morognak. Akik elmondják százszor, ezerszer, hogy már pedig ez nekem nem kell, és itt hagyom. És szerinted másnap vagy akár több hónap, sőt év múlva hol vannak? Ugyanott.

Én nem mondom, hogy én csinálom jól. Én nem vagyok tökéletes, közel sem. De nem is akarok az lenni. Hibázok olykor -mint mindenki. De nem direkt, nem azért mert könnyelmű vagyok, mert nem akarok valamit megcsinálni és inkább elmismásolom, esetleg eldugom, vagy meghagyom céltudatosan a másiknak. Azért mert úgy csinálom, ahogy tudom, ahogy szeretem. Van, hogy az egyik feladatot még be nem fejezve, belekezdek egy másikba. Mert nem jól bírom a monotonitást, fő a változatosság. 🙂 Nem döntök mindig jól, ha hirtelen kell megoldanom valamit, főleg, ha hajnalban tesznek fel nekem kérdéseket. Nem vagyok türelmes. De ez nem látszik az arcomon, mert másnak pont semmi köze hozzá, nekem mi bajom, milyen volt a tegnapom, a hetem, vagy épp mi jár a fejemben, a szívemben.

Ott vagyok és csinálom legjobb tudásom szerint és még tudod, hogyan? Mosolyogva! Mert szerintem ez számít a legjobban. A másiknak is, mert érzi a kedvességet, a törődést és neked is, mert ha szívvel-lélekkel csinálod, akkor az többet ér, mintha hibátlanul. Szerintem.

Nem akarok nagy szavakat használni, nézzünk csak egyetlen napot és néhány embertípust, amilyen biztos, hogy nem tudok és nem is akarok lenni:

–Van a nem csinálok semmit, majd lesz valami típus:

Aki „elfelejti” de leginkább szándékosan nem csinálja meg a feladatok egy részét és tényleg nem érdekli (nem csak úgy csinál mintha..) a következmény. Megteszi, amit nagyon muszáj, még véletlenül se többet. Úgy gondolja, van, aki majd megoldja helyette/ utána. Ő csak egy hátsó ülésen utazik, és még csak nem is igazán élvezi az egészet, mint a kutya, aki kidugja a fejét az ablakon. Ő csak úgy van.

-Van a lesz@rom típusú ember:

Az, akit tényleg nem érdekel sem az, ha nem csinál meg valamit, sem az, más mit mond róla. Neki „mindegy”. Igazi pókerarc.

-Van a túl lelkes:

Vagy úgy csinál, mintha nagyon lelkes lenne -és most szépen fejezem ki magam, mert igazából nyalizós, puncsost szeretnék írni –. A nagyon cuki, nagyon kedves (vagy legalábbis azt hiszi magáról), aki mindent megcsinál, főleg a látványosabb feladatokat, amivel jó pontot szerezhet a főnöknél. És aki előszeretettel beszólogat a másiknak, főleg ha nem az ő elképzelése szerint történik valami (miközben ő sem tudja általában jól, vagy fogalma sincs az egészről)

Én egyik sem vagyok. Csak csinálom. Úgy, hogy közben mosolygok. Igazából. Mert nekem így jó. Amíg ez megy.

Akkor érzem, hogy jól csinálom, hogy jó helyen vagyok, ha tudok mosolyogni.