Énidő házasként? Kell vagy sem?

Naná, hogy kell az énidő!
Én is azok közé tartozom, akik a kérdést sem értik igazából.

De amint láttam a Bouvet cikkében, (https://bouvet.cafeblog.hu/2018/09/28/elmehet-e-egy-ferj-pasis-hetvegere/ – olvasd el a cikket, és a sorok között linkelt előző bejegyzést is, mert főleg az nagyon fontos!!!) bizony vannak olyanok, akik kiakadnak a témát illetően.

És hát, nem is kell olyan messzire menni.

Ha kicsit jobban belegondolok, arról lehet szó, hogy azt gondolja az egyik fél: jól érezzük magunkat együtt, tehát miért ne akarnánk együtt lenni, együtt megnézni, együtt átélni azt a valamit? Ez eddig oké. Sokszor volt nekem is olyan érzésem, hogy ó, bárcsak itt lenne ő is, és ő is láthatná.. vagy ó, ezt nem fogom tudni olyan jól elmondani, ahogy elhangzott, pedig ő is milyen jót nevetne rajta.

De azért nem lehet így gondolkodni. Egyéniségek vagyunk. Együtt vagyunk, de nem vagyunk összenőve. Egyedül is kerek egészek vagyunk. Vannak közös pontjaink, közös érdeklődési körünk, közös barátaink, de azért van olyan is, hogy egyedül vagy csajokkal megyek el egy rendezvényre, mert őt biztos kirázná a hideg a tömegtől, a témáktól, vagy csak simán az ott töltött idő hosszúságát nem bírná, ahogy engem sem érdekelnek bizonyos filmtípusok és azokat inkább ő nézi meg egyedül.

Ő szeret itthon maradni, én szeretek csavarogni. Nem gyakran, de időközönként, igen, mennem kell. Mások vagyunk. Ez csak ennyit jelent.

Valamint belátást a másiktól. Elfogadni, elismerni, hogy neki, a másiknak erre van szüksége. És “engedni”. Na, nem konkrét engedélykérésről beszélek. Csak beszéljük meg. Lehetőleg előre, ne kész tények elé állítva a másikat, hogy holnap/ ma délután megyek.

Aztán tudjunk egy valós, biztató mosolyt küldeni a másik felé. Nem kell semmi mást beleképzelni, ha valaki külön tölt egy kis időt a párjától. Ez pont arról szól, ami.

Nagyon-nagyon várom a csütörtök-pénteket, amikor is elmegyek festeni (karácsonyi ajándék volt a férjemtől az ajándékkártya), majd a barátnőmnél alszom, bort iszunk és végigbeszélgetjük az estét, mert ezer éve tettük, majd délelőtt csavargok Budapest utcáin és fotózgatok, kávézok egy kedves ismerősömmel és együtt megnézzük a Frida-kiállítást, ebédelek egyet valahol (lehet, hogy Jamie Oliver pizzériájában), majd randizok egyet a tesómmal is.

Pörgős lesz? Igen! Szerinted mennyire várom? Nagyon!!! Úgy érzem, szükségem is van rá. A kikapcsolódásra. A feltöltődésre. Mert bizony ezek után a programok után jó ideig sokkal-sokkal könnyebb lesz a mosolygás.

Aztán hazajövök. Jól érzem magam a férjem nélkül is, ezzel szerintem az égvilágon semmi gond nincs. Sőt, azzal lenne, ha nem érezném magamat nélküle teljes, egész embernek egyedül is, és csak és kizárólag mellette lennék boldog. Mivel egy csomó pluszt kapok majd ez alatt az egy nap alatt, így aztán itthon ő egy még szuperebb énemet kapja majd meg.
Mindenki jól jár! 🙂