Miért zavar a tükör?

 

Látom, amikor ugyanazt teszi a gyermek, amit én szoktam gyakran: elindul a másik irányba, mert még valami eszébe jut, nem a megbeszéltek szerint csinálja a dolgokat, mert úgy véli, még az is belefér az időbe… Hallom olykor nem csak ugyanazokat a szavakat, de ugyanazt a hangsúlyt is, ami tőlem hangzott el nemrég.

 

 

(Írtam egyszer egy bejegyzést egy fordított megközelítésről:

 

Ezenkívül  vannak az alapjegyek: Például az, hogy bújós vagy sem, hogy halkszavú, visszafogott, nyugodt vagy élénk a gyermek. 

 

Az utóbbi időben kicsit elbizonytalanodtam (ó, igen, én is szoktam, nem is egyszer! mi anyák mindig ezt csináljuk, pedig jól csináljuk!!!)  azon, hogy nem gond- e, hogy ilyen csendes. Lehet, nem érted elsőre, elmagyarázom. Bár ő a jó gyerek – minta, én jobb szeretném, ha néha kinyitná a száját, ha hangos lenne, ha elmondaná, kimondaná, ha valami nem tetszik neki, nincs kedve hozzá, nem akarja. Mondjuk azért tud ő is kiabálni, kiereszteni a hangját, bömbölni, ordítani -naná, hisz gyerek- előfordult már ilyen is itthon. Ugyanakkor máshol, máskor elintézi egy halk, szinte alig hallható “nem tudom” – mal. Én tudom, hogy ez legkevésbé sem azt jelenti, hogy nem tudom azaz “nem vagyok képes” megtenni, hanem azt, hogy “nem akarom” , “nincs kedvem”. De ezt más valaki nem feltétlen tudja, sőt akár el is hiheti neki, hogy nem tudja. Sok mindenen múlik egy-egy válasz, egy-egy eset, ebbe most nem mennék bele. 

 

Azon viszont nem tudom, miért lepődök meg, hogy ő halkszavú, amikor én is az voltam nagyon-nagyon sokáig. Csendes, visszafogott és határozatlan. Eltelt pár év az első munkahelyemen, amikor megtörtént egy bizonyos  átbillenés és megváltoztak a dolgok úgy, hogy már nem első helyre raktam a határozatlanságomat, ha a gyenge pontomról kérdeztek, aztán el is hagytam ezt a jelzőt. Erős, határozott és tudatos vagyok, de ezt rengeteg minden előzte meg. Számtalan pozitív visszajelzés, dicséret, támogatás, biztatás, hogy aztán hinni tudjak magamban. Főleg a munkahelyemen kaptam meg ezeket a csoportok szervezése után és közben, nem is csoda, hogy imádtam ott dolgozni, szerettem amit csinálok, és elismertek a munkámat, örültek, hogy egy olyan személy mint én is a csapat tagja.

 

(olvasd el ezt is: Ezért szeretem megdicsérni a gyermekemet és EZT)

 

A napokban egy teljesen idegen valakitől, aki 2 órán keresztül foglalkozott a gyermekemmel, kaptam egy megerősítést, hogy egyáltalán nem baj az, hogy ő, a kisfiam olyan, amilyen, vagyis csendes, halk, visszafogott. Ő attól még simán el fogja, sőt már most is eléri azt, amit akar. A pozitív kisugárzása, ami segít neki. Valamint az, hogy tisztában van magával, azzal, amit ő tud. 

 

Soha nem szabad leírnunk valakit, egy gyermeket sem, nem szabad elkönyvelnünk és besorolnunk őt egy bizonyos kategóriába. 

Egyrészt ők még olyan gyorsan változnak. Fejlődnek, alakulnak, rengeteget tanulnak. Másrészt ők gyerekek, de ugyanúgy, ahogy mindenkinek van, lehet rossz napjuk. Van az úgy, hogy egyáltalán nincs kedvünk valamihez és megmagyarázni sem akarjuk, csak megrándítjuk a vállunkat és közben arra gondolunk, hagyjál már. Nem így van? 

 

 

 

 

Az elfogadás nem egyenlő azzal, hogy rá hagyjuk. A támogatás nem noszogatást jelent. Mutassunk másik utat, ha tudunk. Leginkább pedig változtassunk a saját hozzáállásunkon.