Csak csinálom – a halott lányok nem sírnak

Igaz történet következik egy lánytól, aki fura kisgyerek volt, akit kinevettek, csúfoltak és aki átírta a mesét. A “pótbarát” és aki élvezte, ha gonosz lehet. Amikor elveszítette azt a valakit, aki hitt benne és aki miatt ő is hinni kezdett magában, leült és megírta az életének folytatását. Aztán pedig csak csinálta, amit mindig is szeretett.
Milyen volt a kezdet és mi történt azután?  Most elmeséli nektek. Érdemes figyelni!

Köszönöm, Annie, hogy megosztottad velem a “csak csinálom” – történetedet. 

Vendégposzt következik.


“Mi lenne megnyugtatóbb, ha úgy kezdődne mint a Copperfield David: megszülettem, felcseperedtem…vagy kezdjem azzal a nappal”? Nem kellett volna megszületnem, minden égi jel ellenem volt, a szüleim nem terveztek, heteket töltöttem a koraszülött osztályon, babakoromban fulladtam, alig ettem, alig ittam, kiszáradtam, nem akartam itt maradni. Talán a lelkem egy kis része halva született.

Nagyon fura kisgyerek voltam, az a fajta, aki a porban ücsörög órákig az ovi udvarának sötét sarkában, magában motyog, és senki nem megy oda hozzá játszani. Hogy szórakoztassam magam, elkezdtem történeteket kitalálni, és hangosan narráltam is mindent, ami történik – aztán persze lehetett magyarázni a gyerekpszichológusnak, hogy igen, tudom, hogy nincs ott senki, de én most mesélő vagyok, és az a dolgom, hogy meséljek, akkor is, ha senki nem figyel rám.

A szüleim éjt nappallá téve dolgoztak, a nagymamám éppen a nyugdíjba kerülését próbálta feldolgozni, a nagypapámban újra fellángolt a “jampi”, a nagynénéim mind a saját gyerekükkel voltak elfoglalva, úgyhogy főleg a dédimamám vigyázott rám. Az ő kis, első emeleti panellakásában töltöttem a kiskorom nagy részét, és a mai napig hálás vagyok neki, mert látott bennem valamit, amit senki más. A többi felnőtt leküldött volna a játszótérre, hiába mondtam, hogy a nagyok lelökdösnek a mászókáról, a kicsik homokkal dobálnak, a kortársaim pedig kinevetnek; a dédimamám nem küldött le, hanem megtanított írni, olvasni és varrni, még varrógéppel is (nem értem el a pedált, azt ő nyomta), ugyanis varrónő volt. Ekkor öt éves voltam.

Mielőtt iskolába kerültem, már magam varrtam a ruhákat a babáimnak, és megírtam életem első történetét. Nagycsoportban karácsonykor felolvasták nekünk Andersentől A fenyőfát, és öt és fél évem minden erejével felháborodtam azon, milyen érzéketlenek az emberek. Miért kellett kivágni szegény fát, hogy aztán feldíszítsd, és hagyd meghalni?! Úgyhogy hazamentem, és bátortalan, remegős macskakaparással (és borzalmas helyesírással) papírra vetettem az én verziómat: a fenyőfa megkérte a favágót, hogy ne vágja ki, mert élni szeretne, a favágó pedig meghallotta, és inkább a fa köré építette fel a házát, így karácsonyfája is volt minden évben, és a fenyőfa is túlélte. Illusztráltam is mind a hat mondatot, a szüleim el voltak ájulva, hogy ez hű, meg ha, mekkora teljesítmény egy hatéves ovistól – csak a dédi és én tudtuk, hogy ennél többet is tudok.

Az iskolában sem voltak barátaim, visszagondolva szerencsére, ugyanis így nem kellett időt szakítanom a szociális teendőkre, minden időmet a varrásnak, hímzésnek, olvasásnak és írásnak szentelhettem. Néha, ha valamelyik osztálytársam megbetegedett, akkor beállhattam én is játszani (ezt úgy nevezték, hogy “pótbarát”, én voltam mindenki “pótbarátja”). Elsős voltam, amikor kijött a Harry Potter, azt szerepjátszottuk mindig, és mindig rám osztották azt a szerepet, aki meghal a végén, vagy legalábbis nagyon rosszul jár – ez általában a gonoszt jelentette. Az évek során voltam Mógus, Tom Denem, Bellatrix és Voldemort, és hell yeah, egy idő után nagyon élveztem gonosznak lenni.

Technika órán mindig varrtam, hímeztem, néha átlógtam a fiúkhoz faragni vagy szétszerelni egy sebváltót, míg az osztálytársaim a divatmagazinokat bújták. Hatodikos voltam, tizenegy éves, és néha még mindig elbújtam az iskolaudvar sötétebb zugaiba, mesélni magamnak, hiába tudtam, hogy pusztába kiáltott szó. Aztán meghalt a dédimamám, 94 évesen, és fogalmam sem volt, mi lesz velem. A szüleim kapcsolata megromlott, de még négy évig kitartanak majd egymás mellett, a nagyszüleim minden unokázási ösztönüket kimerítették az unokatesóimon, egy barátom sem volt, én pedig egyedül maradtam, mint az ujjam.

A dédi halála után egy darabig hanyagoltam a varrást, mert nem bírtam zokogás nélkül ránézni a varróskosaramra, inkább az írás került előtérbe. Egy teljes kockásfüzetet teleírtam egy Göndi nevű lányról szóló történetekkel (azért ez lett a neve, mert ez volt a legkevésbé bántó gúnynév, amivel csúfoltak), akinek meghalt a dédimamája, és nagyon magányos, de az osztályba jön egy titokzatos lány, aki vámpír vagy valami ilyesmi, és a legjobb barátok lesznek.

A következő évben tényleg az osztályomba érkezett egy titokzatos lány, magas volt és sápadt, fekete volt a haja, szöges nyakörvet és Cradle of Filth pólót hordott. Mellém ültették, mert csak mellettem volt szabad hely, bemutatkoztam “szia, annie vagyok, ööö… téged hogy hívnak?”, mire azt válaszolta: “Laura vagyok, és negyvenkétféleképpen tudok műanyag kiskanállal ölni”. Azonnal legjobb barátnők lettünk, és azóta is azok vagyunk. Bátorított, hogy írjak, és együtt kezdtük el a legelső blogomat, “rockerboszik” néven, ami egy elég bénácska rajongói blog volt, ahol a kedvenc zenekarainkról nyáladzottunk, és ha van isten, a gportál mostanra eltüntette inaktivás miatt.

Lassan elkezdett kialakulni az öltözködési stílusom, próbáltam benne keverni Laura vadságát és a dédim visszafogott, nagyon elegáns, úrinős megjelenését. Hamar rájöttem, hogy nemigen fogok olyan ruhadarabokhoz jutni, amikre szükségem van, úgyhogy muszáj visszatérnem a varráshoz. Nem volt pénzem textíliákat venni, és mióta dédimama meghalt, a felnőttek sem vettek nekem ruhaanyagokat, szóval inkább átalakításokat csináltam (meg néha éjjel szétszabdaltam a lepedőket, és abból dolgoztam). A suliban az összes rocker fekete kézmelegítőjét én csináltam, leginkább fekete harisnyákból és zoknikból.

Verseket kezdtem írni, először csak nagyon kezdetleges, népdalokra emlékeztető páros rímes, négyszer négy soros… hagyjuk, szörnyűek voltak. Aztán amikor középiskolába kerültem, akkor időmértékes versekkel is próbálkoztam, mint a görögök, aztán novellákat is. A tanárok egy idő után észrevették ezt, és jó ötletnek tartották felolvasni a munkáimat az egész osztály előtt. Hiába nevetett ki mindenki, addigra megtanultam, hogy a halott lányok nem sírnak. Az osztálytársaim néha elvették az írós füzetemet, és volt, hogy kigúnyolták, volt hogy megdicsérték az írásaimat, de addigra már nem tudtam különbséget tenni a kettő között. Számít? Mindegy, hogy pozitív vagy negatív reakciót váltok ki velük, ha a versek kapszulájába zárva át tudtam adni egy kis szeletet a lelkemből, akkor elértem a célomat.

Élénken él bennem a kép, amikor Petőfiről tanultunk, és a tanár előadta az unalomig ismételt metaforát, hogy a költő lángoszlop, aki vezeti a népet. A vezetéknevem Láng, és verseket írtam, ez pedig elég a hormonoktól betépett tinédzsereknek, hogy kontrollálhatatlan röhögésben törjenek ki, ellehetetlenítve ezzel minden értelmes eszmecserét vagy az óra rendes megtartására tett kísérletet.

Az iskola suliújsága rendszeresen elutasította az írásaimat, mert túl erőszakosak vagy provokatívak voltak, én pedig nem értettem, hogy ha a költők, akikről tanulunk, írhatnak a politikáról, a szexről vagy a halálról, én miért nem. Egy írásomat “fogadta be”, amiben arról írtam, hogy mennyit drágult a büfé egy év alatt, majd hogyan zuhantak vissza az árak a negyedükre, amikor az iskolában nyílt egy második büfé (mindig is érdekelt a közgazdaság), de annyira átszerkesztették az írást, hogy a megjelent cikk arról szólt, milyen egészséges kajákat árul az iskola. Többet nem próbálkoztam a suliújságnál.

Egy megyei tehetségkutatón egy másik iskola színeiben indultam egy horrornovellámmal (a történet dióhéjban annyi, hogy egy lányt megerőszakolnak, majd kiderül, hogy igazából az egész a Sims nevű játékban történt, és a lány élete csak egy játékmenet), amit meg is nyertem. Ezt a saját iskolám egy intővel jutalmazta, mert szembeköptem a közösséget, megszégyenítettem a saját iskolámat, blablabla. Arra már a jótékony feledés homálya vetült, hogy ugyan ezt a novellámat elutasították, amikor a saját iskolám nevében akartam nevezni vele, mert túl erőszakosnak találták, ami nem méltó az iskolához.

Az egyetemi jelentkezésnél föl sem merült, hogy ne magyar szakra menjek, tanulni akartam arról, ami egész életemben a szenvedélyem volt. Valóban rengeteget fejlődtem, a régebbi írásaimmal összevetve egyértelműen látszik, hogy nem vagyok laikus, nem vagyok hobbifirkász; hogy nem ad hoc módon fogalmazok, hanem tervezett, kiszámított módon, minden egyes leírt szónál mérlegelve, milyen hatással lesz az olvasóra. Tudom, mit és hogyan kell írnom ahhoz, hogy elérzékenyülj vagy nevess, bár a kedvencem az, amikor ezt a kettőt vegyítem. Ennek ugyan úgy meg van a titka, mint a tökéletes szegésnek vagy zipzárvarrásnak, egyet értek Stephen Kinggel abban, hogy az írás egyáltalán nem az önkifejezésről és kreatívkodásról szól, hanem a kemény kézműves munkáról, tapasztalatról, szakmai fortélyokról és emberfeletti erőfeszítésről. Persze, a “szikrának” ott kell lennie benned, de az önmagában semmit nem ér, ha fogalmad sincs, hogyan zabolázd meg. Ráadásul a “szikra” nem az, amikor homlokon csókol a múzsa, az ihlet a legkevésbé sem ilyen lírikus szépségű. Inkább ahhoz tudnám hasonlítani, mintha be lenne zárva a fejedbe a gondolat, ami nagyon nem oda való, és előbb begyullad, majd begennyesedik, és végül áttétet képez és megöl, ha nem szeded ki onnan – ha nem írod ki.

Két hónap múlva diplomázom, jelenleg két éve egy goth varrósblogot írok (kategóriájában magyar nyelven az egyetlent egyébként, tehát álszerénykedés nélkül állíthatom, hogy A LEGnépszerűbb goth varrósblogot az országban), és egy tíz éves múltra visszatekintő goth magazin főszerkesztője vagyok. Ha végeztem az egyetemmel, beiratkozom egy OKJ-s varrótanfolyamra, mert arról is szeretnék tanulni, szeptemberben pedig kezdem a közgázt, mert az is érdekel. A blog és a közösségben végzett munkám hatására pár hónapja beválasztottak az Országos Gothic Találkozó fesztivál szervezői közé is. Könnyűnek nem könnyű, de ennyi év alatt megtanultam ellenszélben dolgozni. Tudod, a halott lányok nem sírnak.

Ha végigtekintek az életemen, az jut eszembe, hogy a tizenhárom éves önmagam pontosan úgy képzelte el a jövőjét, ahogyan most élek, a nyolcvan éves önmagamnak pedig rengeteg jó sztorija lesz. A boldogság, azt hiszem, valami ilyesmit jelent.

Annie Láng