Osztálytalálkozó 24 év után

Úgy tűnik, hogy ez az év olyan történésekkel lesz tele, melyeket még nem éltem át. Eltűntem egy időre, és nem írtam a blogot, és ennek nyilván volt oka. Ugyanakkor a napokban több helyről, egymástól teljesen függetlenül említették meg az én “írói vénámat” és most már tényleg kifejezetten hiányzott a blogom. Most mondanivalóm is van, olyan, ami ide illik, ide tartozik. Általános iskolás osztálytalálkozó volt – 24 év után-, és nem bírok a kavargó gondolatokkal, érzésekkel, így beszámolok róla.

Februárban történt a váratlan, az amire nem számítottunk, ami ledöbbentett, sokkolt, amiről még nem vagyok képes beszélni.. Illetve beszélni igen, mert úgy érzem, néha kell, jót tesz. A blogommal kapcsolatban viszont anno megfogadtam, hogy ide csak pozitív dolgok kerülnek. 

Egyszer úgyis mind meghalunk… 

-hangzott el oly sokat éppen az ő szájából.
Ám nem mindegy, hogy addig hogyan élünk!

39 év…, 24 év…, nem kerek szám egyik sem, de kit érdekel. 

Nem tudom most nem összekötni a kettőt, nézzétek el nekem. Büszkeséggel tölt el és hálás vagyok érte, hogy apa és anya megünnepelték a 39. házassági évfordulójukat. Mert sajnos a 40.-et már nem tudják…

Amikor felvetődött az általános iskolai osztálytalálkozónk ötlete, biztos sokak fejében megfordult, hogy miért most? miért nem várjuk akkor már meg a 25-öt? 

De olyan jó, hogy nem akadékoskodtunk az eltelt évek számán, hanem összejöttünk 17-en (a 28 -ból), és annyira klassz volt újra találkozni!

Egyszerre voltunk gyerekek és felnőttek!

Olyan sok idő telt el. Mégis alig változtunk! A szemünk csillogása ugyanaz, a hangszínünk hasonló, a magasságok, a méretek, vagy a hajunk dússága ugyan változott. De a sok mosoly, viccelődés, a kedves egymás felé fordulás mind jellemző volt az osztálytalálkozó estéjén is. És nem is akartuk, hogy vége legyen…!

Szia Ágika!

–  mondta a volt osztályfőnököm 1 másodperccel azután, hogy rám nézett. És amellett, hogy ez rendkívül jólesett és jó volt őt is újra látni, rájöttem még valamire. Már szeretem a nevemet. 

Ági, Ágnes, Ágika, Ágica,.. bárhogy hívhatsz. Már nem fogok megsértődni, nem foglak kijavítani. Míg korábban mindig felhívtam a figyelmet rá, hogy én Ági vagyok, ma már nincs ilyen. Már nem pirulok el – mint anno mikor a rajzot tanító Zoli bácsi, meg még olyan sokan hangsúlyozták, ízlelgették a teljes nevemet és kérdezgettek róla-, ha azt mondják különleges a nevem. (Épp néhány nappal ezelőtt dicsérték meg a vezetéknevemet a fogászaton és csak szimplán jól esett.) 

Ugyanaz vagyok aki voltam, ugyanakkor mégsem. 

A hétvégén abban a kertben ücsörögtem, ahol nagyjából 24 évvel ezelőtt szinte az összes osztálytársammal együtt. Előttem van, hogy mennyire izgultam, eljönnek -e egyáltalán. De ott voltak és én büszke voltam a szép kertünkre, ott volt még a cuki kutyusunk, és apa is… Nem tudtam nem felidézni az emléket. Szülinapom volt és ajándékokat is kaptam, de a legjobb az volt, hogy ott vannak. Egész napos buli volt, tollasozással, társasozással, és már nem emlékszem mivel, de az biztos, hogy közös szalonnasütéssel végződött, miközben Britney Spears, a BSB és a Five meg a Spice Girls dalok szóltak.

Újra megszólaltak most ezek, az egykori kedvenc slágerek, és felidéztük a sok emléket, sőt még a betanult táncot is… Fotók készültek, ettünk-ittunk és beszélgettünk, nevettünk, öleléseket osztottunk egymásnak. (Még egyszer köszönet a szervezésért!) Jó volt nosztalgiázni.

A gyerekekből felnőttek lettek, méghozzá komoly és tudatos, izgalmas, váratlan és kevésbé váratlan életutakkal. Egy csepp irigység sem (na jó, talán a sok külföldi út miatt picit igen.. 🙂 ) volt bennünk, csak figyelem, csak érdeklődés és sok-sok szeretet egymás iránt. A legtöbben nem találkoztunk egymással az eltelt 24 év alatt.

Kicsik voltunk még, annyira kicsik, mégis voltak érzések: szerelmek, féltékenység, vita,
barátság, sértődés, békülés, bántás, összetartás, …
Most viszont mindennél erősebben
egyfajta büszkeség érzet járt át. 

Büszke vagyok magunkra. Egyrészt, mert most ott voltunk együtt. Másrészt, mert mindenki ment szépen a maga útján és tudatosan – vagy épp tudat alatt- most ahol tart, az úgy jó, ahogy van. Ezernyi életút és mégis mind kerek és különleges és nagyon-nagyon klassz!  Minden okkal történik (és ez nem csak közhely) és erősödünk, gazdagodunk a tapasztalataink által. 

Én biztosan sokkal határozottabb lettem ( köszönhetően az utazásszervezéssel töltött éveknek, valamint hogy erős, stabil hátterem van a férjemnek és a kisfiamnak is hála), már nem a visszafogott, csendes, visszahúzódó kislány vagyok. Már kinyitom a számat, és sokszor alaposabb átgondolás nélkül mondom, ami épp eszembe jut. Szeretek viccelődni, kötekedni és kíváncsi természet vagyok – bár ez utóbbi talán mindig így volt. Már nem vagyok annyira jó kislány, már tudok és szoktam kiabálni is! (tényleg! :)) 

De ahogy a többieket végighallgattam, a számtalan különböző történet mellett mégis – a közös múlt, a közös évek mellett – van közös nevező. Arra a fontos megállapításra jutottam, hogy:

Annyira klassz a mi generációnk! 

Mert már nem az volt a fontos számunkra, hogy mindent úgy csináljunk ahogy láttuk, ahogy “szokták”. Mertünk lépni, mertünk tenni az álmainkét! Mentünk előre és nem törődtünk azzal, hogy “jujj, mit fognak szólni”. Volt, hogy őrültnek néztek, de minket nem érdekelt. Nem befolyásoltak minket mások. Nem tudtak, mert határozottak, eltökéltek voltunk. Másképp éltünk, élünk mint a szüleink.

És nem úgy teltek a napjaink közvetlenül a középiskola után, 18-24 évesen, mint a mai fiataloknak. Nem tudtunk volna csak ülni és várni, hogy “majd lesz valahogy”. Mi tenni akartunk, mi dolgozni akartunk és közben élni akartunk. Mi nem vártuk, hogy a semmiből majd minden lesz. Nem akartunk mindent és főleg nem akartunk mindent ingyen. Nem ordítottuk, hogy “hello, itt vagyok, figyelj rám!” Csak tettük a dolgunkat. Egyik lépést a másik után. Nem a gép előtt ültünk és készítettük a digitális tartalmakat, nagy szavakat használva, miközben sokszor a szavak mögött a tényleges tettek és a tapasztalat hiányzik… 

Csak csináltuk azt, amit kigondoltunk magunknak. Azt, amiben jók voltunk, azt amit szerettünk. Nem volt erőltetés mögötte, nem volt elvárás, nem volt túlhajszolás sem. Volt benne pillanat megélése is bőven. 

Azt láttam, hallottam, hogy tudatosan, szépen haladtunk előre.

Most pedig már még inkább tudjuk, mit akarunk.
És jó volt látni, hogy az utunkon vagyunk,
hogy jó helyen vagyunk.

  Legyen így, legyen úgy minden, ahogy akarjátok!

“Make it last forever friendship never ends”
(“Tartson örökké – a barátság sosem ér véget”)

Szívemből kívánom, hogy legyetek mindig lelkesek (mint ahogyan én mondtam kisgyerekként a Lóci óriás lesz c. verset, és amire én sajnos már nem emlékszem, de ti többen említettétek, szóval lehet benne valami.. 🙂 ), mindig csillogjon a szemetek és mosolyogjatok. 

Gyártsatok emlékeket, éljetek! Mert egyszer csak már nem lehet…!