Le a cukormázzal! -Interjú Takáts Lillával

Nemrég találtam rá az oldalára és egy este alatt végigolvastam az írásait. Nagyon tetszik, hogy őszinte, hogy saját élményekkel, tapasztalatokkal buzdít, miközben megismertet, rávilágít, példát mutat.

Néhány héttel ezelőtt tanácsot kértem tőle, szerinte, hogyan lehetne megkönnyíteni az óvodába indulást reggelente. Meghallgatott, rögtön válaszolt, mesélt, kérdezett. Aztán ismét beszélgettünk és eszembe villant, hiszen ő éppen beleillene a képbe, lehetne az interjúalanyom. Hogy miért?

Úgy gondolom, nem átlaganyukaként neveli két kisfiát, pozitív, tudatos és tanulhatunk tőle. Felnézek rá, mert beismerte a saját hibáit, a válás helyett a megoldáson gondolkodott, tett a házasságáért. Erőt meríthetünk a küzdéséből, kitartásából. Könyvet is írt, részben erről, ami igazán bátor lépés és motiváló lehet sok nő illetve pár számára. Nem utolsósorban létrehozott egy közösséget, mert segíteni szeretne az anyukáknak.

Akit mindezekről faggattam:

Takáts Lilla, az AnyuSzív bloggere

Arra buzdítod az anyákat, hogy ne akarjanak megfelelni az elvárásoknak. Fogadják el, hogy vannak nehézségek, mindenki hibázik olykor, de attól még jó anyák. Az Anyuszív oldal létrehozását megelőzően, milyen érzések zajlottak benned? Mi volt az utolsó löket, amikor megfogalmazódott benned a segíteni akarás?

Alapvetően mindig toleráns ember voltam, igyekeztem nem ítélkezni mások fölött, hiszen nem jártam csak a saját cipőmben. Az anyasággal kapcsolatban még inkább ezt gondolom, hiszen nem csak mi anyák, de a gyerekeink is különböznek egymástól, és tőlünk is. A nők kegyetlenek tudnak lenni egymással, és bizony vannak olyan édesanyák, akik nehezen viselik, ha látják a többi anya szemében, hogy mi a véleményük róla, holott elképzelésük sincs arról, hogy a másik nőnek milyen a lelkivilága, milyen habitusú a gyermeke. Az utolsó lökést a szomszédasszonyom hálás emailje adta meg, amiben megköszönte, hogy nem kritizálom, amikor ki van borulva, hanem segíteni próbálok neki. Miért kritizálnám? Rendszeresen ledobom a láncot én is.

Mi volt az elképzelésed a blogra vonatkozóan és hogy látod, sikerül megosztani úgy a gondolataidat, hogy értő fülekre találjon, eljusson, ahova kell? Kapsz visszajelzéseket?

Az alapvető koncepcióm az volt, hogy támogatást nyújtsak azoknak az édesanyáknak, akik hozzám hasonlóan nem tipikusan „ősanyák”. Akik szeretnék megélni a nőiességüket is amellett, hogy gyerekeik vannak. Aki szeretnek dolgozni, sminkelni, tanulni, szeretkezni, mulatni, önálló életet élni a gyerekek mellett is. Ez nyilván visszatetszést kelt azokban, akik nem így gondolkodnak. De ha mi elfogadjuk azt, hogy vannak olyan nők, akiket teljesen kielégít az anyaság, joggal elvárhatjuk, hogy minket se bélyegezzenek rossz anyáknak. Vannak megosztó kérdések, mint például a gyerekek alvási szokásai (együtt a szülővel vagy külön), a szoptatás, amelyekről határozott véleményem van, és nem is rejtettem véka alá. De a negatív visszajelzések mindig esélyt adnak arra, hogy új nézőpontokat, új történeteket ismerjek meg. És ez jó. A közösségem, az AnyuSzív 600 anyát tömörít a Facebookon. Imádom őket, mert támogatják, biztatják egymást. Itt nem fog pálcát törni felettük senki, és nagyon örülök neki, hogy jól érzik magukat együtt.

A nevelési elveket tekintve mint például nem mondom a gyerekre, hogy rossz, gyakran dicsérem, nem zavar, ha koszos a ruhája, lehetőség szerint a szabadban játsszon, leülök vele én is játszani, nincs tévé, engedem, hogy kipróbáljon dolgokat önállóan, illetve amikor lehet, legyen választási lehetősége és így tovább nagyon egyetértünk. Mit gondolsz, ha szeretnénk igazán jó, bizalmi kapcsolatot a gyermekünkkel, mi az, ami a legfontosabb. A következetesség kontra engedékenység hogyan alakul nálatok?

A gyereknevelésben véleményem szerint az egyik legfontosabb dolog, hogy ismerjük önmagunkat. Tudatosan kell gondolkodnunk, reagálnunk, hiszen a gyermekünk sorsa, lelki egészsége tőlünk függ. Nagyon fontos, hogy elfogadjuk őket olyannak, amilyenek. Ha nem akarjuk, hogy kamaszként az ablakon másszanak ki bulizni, akkor teret kell nekik engednünk. Akármit követnek el, biztosítani őket arról, hogy nem szeretjük őket kevésbé, de természetesen el kell magyarázni, ha valami olyat tettek ami helytelen. Nálunk két „főbenjáró bűn” van, a visszabeszélés (hihetetlen hogy egy 4 és fél éves milyen csípős nyelvű), és a szófogadatlanság. A személyiségük kibontakozása mellett nagyon fontosnak tartom a korlátok felállítását, hiszen szabályokkal mindenhol találkozik majd az életben. Ha kiborítja a teát, azt feltöröljük, együtt, de nem szidom meg. Viszont ha harmadjára sem jönnek fürdeni, akkor erélyesen szólok, és kilátásba helyezem, hogy nincs játék lefekvés előtt.

Nyilván minden anya szeretne következetes lenni, de mi a helyzet, ha egyszer-egyszer nem sikerül? Csak nincs veszve minden? Egyes szakértők szerint nem a helytelen szülői viselkedés vezet a makacssághoz, akaratossághoz. Mi a véleményed? A dackorszak közepén jártok a kisebbik fiaddal, van bevált trükköd a hiszti kezelésre?

Nem szeretem a hiszti szót. Amikor néhány hónapos babákra használják, akkor pedig kifejezetten dühít. Egy két éves gyerek feszegeti a határait. Kifejezésre juttatja a véleményét. Szeretné megkapni azt a játékot, azt a csokit, vagy szeretne maradni még egy kicsit a játszótéren. Egy felnőtt, ha valami nem úgy alakul, káromkodik. Egy gyerek pedig toporzékol, sír, kiabál. Irigylem őket hogy még megtehetik. Egyébként a nagyobbik fiam nem volt „hisztis”, ő inkább szorongó, és ezt nagyobb gondnak tartom. A kisebbikem azonnal ledobja magát, és képes percekig üvölteni. Ha nem akkora a gondja, akkor elkezdem csikizni, és átfordul nevetésbe a dolog. Ha bepörgött, akkor viszont megvárom amíg végez, nem hagyom ott, de nem is veszem ölbe, mert kiismertem annyira, hogy tudjam, most épp utál engem. Aztán kisírja magát, és mintha mi sem történt volna, 10 perc múlva feláll, és játszik tovább. De ők az én gyerekeim, nálunk ez működik. Fontos, hogy figyeljük őket, és akkor az utat is könnyebben megtaláljuk hozzájuk. Ehhez soha nincs késő.

Sokszor állunk döntés helyzet előtt anyaként. Gyorsan kell dönteni és nem feltétlen reagálunk jól. Előfordul, hogy hibázunk. Hogyan éled meg a negatív helyzeteket? Mit teszel azután, hogy rájöttél, hibáztál?

Amit minden anya. Lelkiismeret furdalást érzek, és nem vagyok rest, bocsánatot kérek a gyerekemtől. Legtöbbször akkor érzem rosszul magam, ha nem sikerült a hangomat fékezni. Miután kiabáltam velük, néhány perc csend után odamegyek hozzájuk, elmagyarázom nekik, hogy amit csináltak, az nem jó, de nekem sem kellett volna kiabálnom. Így mindenki megnyugszik, és talán akkora lelki károkat sem okozok nekik azzal, hogy felemelem a hangomat, hiszen tudják, hogy szeretem őket annak ellenére, hogy néha elszakad a cérna. Nagyon irigylem a végtelen türelmű édesanyákat.

Személyes élményeket találunk a blogodon, legyen szó akár szoptatásról, illetve a természetes szülésedet követő császármetszésről vagy a munkakeresésről 4,5 év után. Nagyszerű, hogy őszintén megosztod mindezeket, és az is, hogy arra biztatod az anyákat, ne vádaskodjanak. Ha most kellene megfogalmaznod egy üzenetet az első kisfia születése előtt álló nőnek, mi lenne az?

Bízz magadban. Nálad jobban senki nem érzi, mire van szüksége a babádnak. Elég jó anya vagy, a saját gyermekednek te vagy a legjobb. Jogod van csak azokat beengedni az életedbe, akik építik a gyermekeddel való kapcsolatodat. És ne feledkezz meg önmagadról. Ha te jól érzed magad a bőrödben, a babád is jól fogja érezni magát a sajátjában. Ha te ki vagy facsarva, türelmetlen és feszült leszel, s ezt a gyermeked is érezni fogja. Anya lettél, de ember és nő maradtál mellette. Ezt ne felejtsd el.

Mesélj a könyved születéséről! Mennyi idő telt el az elhatározástól a könyved kézhezvételéig? Miért éppen erre a kiadóra esett a választás és nagyon érdekelne a csodás borító háttértörténete is?

A címe évek óta megvolt a fejemben, és a történet fő váza is, de tavaly nyáron érett meg bennem a döntés, hogy belevágok. Először csak magamnak akartam írni, azonban mikor egy félév után kész lett, arra gondoltam megpróbálom kiadatni, hátha sikerül. Az Álomgyár egy magánkiadó, de a maga nemében a legprofibb a piacon. Fontos volt, hogy a könyvemet lássa egy hozzáértő szem, mielőtt kiadásra kerül. Az Álomgyárral karöltve születhetett meg egy olyan igényes munka, mint a Jutalomjáték. Bevallom, hogy – bár nagyon tetszett elsőre a biciklis borító – én szerettem volna egy picit komolyabb, sötétebb kosztümöt a könyvemnek, hiszen komoly témákat boncolgat. Utólag azonban örülök, hogy a tapasztalt kiadóvezető, Gönczi Péter rábeszélt a tandembringára. Gyönyörű lett.

A regény sok veled megtörtént eseményt dolgoz fel. Jól esett kiírni magadból? Kritikaként legtöbbször azt említik, hogy nagyon rövid a történet. Mit gondolsz, lesz folytatás? Újabb könyv várható tőled s közeljövőben?

Nem, nem mondanám, hogy jól esett. Akkor legalábbis amikor írtam, nem. Újra átéltem minden percét a velem történteknek, és volt, hogy egy hétig rá sem bírtam nézni a számítógépemre. De a feldolgozásban nagyon sokat segített. Nem, mostanában nem tervezek újabb könyvet. Szeretnék az anyukáimra koncentrálni. Két hét múlva végzett life coach leszek, és szeretnék gőzerővel elindulni ezen az úton, hogy minél több nőt, anyukát segíthessek hozzá a boldogabb élethez, legyen szó önbizalomnövelésről, jobb szervezésről, hatékonyabb időbeosztásról, vagy sikeres fogyókúráról.

A könyveddel kapcsolatban egy kommentelő azt fogalmazta meg, hogy tanítani kellene azt a szemléletet, ahogyan a házassági krízishelyzeteket megoldani igyekszel. Előtted nem a válás gondolata lebegett, hanem a megoldáskeresés. Küzdöttél, megbocsátottál, beláttad a saját hibáidat és levontad a tanulságokat. Honnan merítettél erőt? Mi lenne a legfontosabb üzenet, amit átadnál azoknak a feleségeknek, akiket szintén megcsaltak, de még nem tartanak ott, ahol Te?

A legnagyobb erőt a gyermekem adta. Tudtam, hogy nem történt velünk tragédia, hiszen a kisfiam makkegészséges volt, volt hová mennünk, és a szüleim valamint a férjem édesanyja mindenben támogattak minket. Emellett a férjem is végig mellettünk volt, mint édesapa, és ez sokat nyomott a latba. A legfőbb tanácsom, hogy nem szabad elhamarkodottan, sértettségből, büszkeségből dönteni. Az ember esendő, a megbocsátás pedig az egyik legnagyobb erény. Érdemes önvizsgálatot tartani, hiszen általában kettőn áll a vásár. Az okozat rossz. De sokszor az ok sem sokkal jobb. Az azonban fontos, hogy csak akkor érdemes újrakezdeni, ha képes az ember túllépni a múlton. Én szerettem a férjemet akkor is, amikor ő mást szeretett. Nem akartam a végtelenségig várni rá, de megfogadtam, hogy ameddig bírom, addig várok. Hiszen nem csak a saját sorsomért voltam felelős.