Kötéltáncos leszek…- avagy mennyire fontos az egyensúly

Épp ott tartottam magamban, hogy elsajátítom végre az egy dologra koncentrálás tudományát. 

Mert bár mondogatjuk mi nők, hogy mi több helyre is tudunk egyszerre figyelni, nekünk megy egyszerre két, három, négy dolog is.. az igazság ez, hogy igen, persze megy, de akkor egyik sem lesz 100% -os. Így történik legtöbbször, hogy eltörök egy tányért, újabb lila folt lesz a lábamon, vagy elfelejtek valamit. Csak hogy a leggyakoribb eseteket említsem.. Mégis sokszor megteszem, hogy több dologgal foglalkozom egyszerre. 

Szóval kitűztem magamnak szeptemberre, hogy csak egy dologra koncentrálok. 

És akkor szembejött ez a mondat:  
„Az élet kötéltánc”.

Elgondolkodtatott. Részlet a Merj nyerni c. könyv ( jövök majd könyvajánlóval) eme fejezetéből: 

„A kötéltáncos akkor kezdi el produkcióját, amikor minden elem összhangban van. 
Csak akkor indul el óvatosan,lassan, a kötél egyik végétől a másikig. Ha bármikor bármelyik elem kibillen egyensúlyi helyzetéből, neki azonnal meg kell állnia, és tökéletes összhangba kell hozni a valamennyit. A kötéltáncos számára az egyensúly mindennek az alfája és omegája.”

És tényleg… ha csak egy ponton is kibillenünk a kiegyensúlyozott állapotunkból, már borul a többi elem, a többi énünk egyensúlya is.

Akármennyire is szeretnék csak dolgozó nő lenni a munkahelyen, csak odakoncentrálni, ha az óvónő ír nekem, hogy pityereg a gyermek az oviban, leginkább könnyes szemmel állnék a vendég előtt, nehezen megy a pénzszámolás és így tovább.

Ha ordít a gyermek az ovi ajtajában, akkor utána sok-sok percen keresztül csak ülök kábán és nem megy a kikapcsolódás, a blogra hangolódás és az egész délelőtt morcosabb. 

Ha volt egy kis nézeteltérés a férjemmel otthon, vagy ha nem mesél a történtekről, pedig szeretném tudni, ha nem hív, és nem tudom, mi egy adott helyzet végkifejlete, akkor erőltetett a mosolyom dolgozó nőként. 

Ha mosolyszünet van a férjemmel, ha épp nem beszélünk egymással, mert mindketten duzzogunk, akkor kevésbé vagyok jó játszótársa a kisfiamnak.

Ha jól ment a munka, megdicsértek vagy ha bonyolult volt valami, ha hibázgattam, ha épp nem voltak kedvesek vagy ha épp valami nagyon vicces történt, akkor csak mesélnék-mesélnék a benti sikerekről, poénokról, sztorikról stb. Nehéz átállni és csak ülni és kirakózni a kisfiammal.

Ha játszunk a gyermekemmel, de közben főznöm kell, lejárt a mosógép, … nem tudok egy helyben maradni és csak vele foglalkozni. 

És még sorolhatnám.

A lényeg, hogy nem vagyok csak anya, csak feleség, csak dolgozó nő, csak én, csak … minden egyben vagyok. 

Mindent kézben kell tartanom, hogy jól működjek minden területen. 

Nem tökéletes akarok lenni, csak jó.

Kiegyensúlyozott, éppen csak a másik lábam elé lépegető. Mert ha túl messzire nézek, ha túl sokat akarok, ha hiper-szuper jól akarom csinálni, ha azonnal akarom, ha mindent akarok, akkor…

megcsúszhatok, leeshetek, összetörhetek.  

Mert az élet egy kötéltánc. 

„Erőd forrása az egyensúly, avagy a lelki béke. De a békesség nem álmosságot jelent! Békében élni annyit jelent: szövetséget kötsz az erőkkel, ahelyett, hogy harcolnál ellenük.”  

(Andrew Matthews)