Tisztázzuk végre: kedvesnek kell lennünk mindenkivel?

Amit adunk, azt kapjuk vissza – halljuk gyakran és sok esetben igaznak is gondolom.

Legyünk kedvesek – ezt sokszor mondom magam is, sőt a gyermekemet is erre tanítom.

Eddig azt is gondoltam, hogy igen, működhet: hogy kedvesek vagyunk és akkor majd az is, aki addig nem volt az, módosít a viselkedésén.

Tény, hogy nem mindegy, hogyan szólunk a másikhoz.

Már az első mondatnál eldől, hogy szimpatikus-e a másik. Nem mindegy, hogyan kérdezünk. Tudni kell okosan feltenni a kérdést. Jó szándéktól vezérelten, segítőkészen. Jó dolog, ha buzdítjuk, bátorítjuk, ha megdicsérjük a másikat. A dicséret kedves dolog, de csak akkor van értelme, ha szívből jön. Erőltetni nem érdemes.

Tény, hogy egy-egy alkalom még nem lehet mérvadó.

Mindenkinek lehet rossz napja, akármilyen problémája, nehézsége. Nem szabad előítéletesnek lennünk. Annyi, de annyi lehetőség van, rengeteg válasz egy-egy sokszor ki nem mondott kérdésre. Nem is biztos, hogy nekünk meg kell kérdeznünk. Nem kell mindent kimondanunk. Tudnunk kell(ene) csendben maradni. Van, hogy épp ettől leszünk/lennénk kedvesek, jófejek. Nem azt mondom, hogy bólogassunk, de egy mosoly, és egyáltalán az, hogy meghallgatjuk a másikat, olykor elég. Van az úgy, hogy a legjobb, ha magunkban tartjuk, amit épp mondanánk. De legalábbis mindenképp gondoljuk át előtte.

Ne szólj szám, nem fáj fejem -ez annyira jó mondás.

Annyiszor volt már belőle gondom, hogy kimondtam gondolkodás nélkül, ami épp bennem volt. Mindenféle finomság, vagy hosszas fogalmazgatás nélkül. Aztán bántam. Illetve csak egy ideig bántam. Mert akkor ott úgy éreztem ki kell mondanom, hát megtettem.

Biztosan éreztél már így. Én úgy vagyok vele, inkább azt bánjuk meg, amit megtettünk, mint amit nem tettünk meg. Ha nem nyitom ki a számat, ha nem védem meg az igazamat…. nem, én egyszerűen nem bírom ki.

És nem érdekel, ha nem vagyok kedves. Az sem, ha ez önző dolog. Számtalan eset után az az álláspontom, hogy: