Rengeteget fogytam, míg kisfiam be nem töltötte az első évet- Elmondom, mit csinálnék másképp

Olvastam az apuka írását, aki arról blogol, hogy milyen is 0-24-ben vigyázni az 1 éves gyermekére. Eszembe jutottak az egyéves kor körüli nehézségek, nem egyszerű a helyzet ilyenkor egy anya számára. Van valami, amit nagyon másképp csinálnék, ha most tartanék ott.

A blogot író apuka arra gondolt, hogy ő mennyire szeret otthon lenni a gyerekkel, és hogy nem érti, hogy ez az anyáknak miért nem jó, és elég, mert neki az lenne. Mindezt ki is írta a Facebook oldalára, majd a kommentek után úgy döntött vállalja, amit kijelentett, 30 napig otthon lesz és átveszi az anyuka szerepet.

Arról számol be tehát, hogy éli meg a mindennapokat a gyermekével. Az első hétnél tart és arról ír elfáradt, a folyamatos készenléti állapot meríti ki.

Nagyon jól emlékszem én is erre az időszakra, a több nehézség, kérdés, aggódás, döntés sorozatára. Élveztem a gyermekemmel töltött időt, de van valami, amit nagyon másképp csinálnék.

A kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond, akkor kezd értelmet nyerni. Mert a baba 6 hetes kora után úgy érzed összeszoktatok, minden szuper és babaillatú, alvás-etetés-pelenkázás-pici játék körforgása újra és újra napi egy levegőzéssel. Tudod, hogy mikor és nagyjából mennyit alszik majd és szopizik, tehát még főzőcskézned sem kell neki külön, minden új és érdekes számára, nem kell új játékokat kitalálni neki, illetve nem lepi el az egész lakást a játéktenger. Nem bírod persze megállni, hogy mutass neki egy újabb és újabb színes, csilli-villi, zörgős-csörgős játékot, de aztán hamar rájössz, a legeslegérdekesebb az az ásványvizes flakon.

Na, de amikor már elkezd kúszni-mászni és mikor már járni is, na, ott aztán érdekesebb minden. Elég egy pillanatra nem figyelned, máris máshol van a gyermek. Sietsz utána, mert bár úgy gondolod minden veszélyes dolgot eltüntettél az elérhető helyekről, sosem tudni, mit talál és vesz a szájába, vagy hova kapaszkodik fel, hogy aztán leeshessen. Mikor baba volt, kivittem a kisfiamat a játszószőnyeggel együtt a konyhába. Egy nagyobb méretű szőnyeg volt ez, ahol ő feküdt, forgott, nézelődött, vagy a hordozójában ringatózott, míg én sürögtem-forogtam, főztem-sütöttem. Persze folyamatosan beszéltem hozzá, mindenről, ami épp eszembe jutott. Leginkább arról, anya épp most mit csinál. Néha úgy gondoltam 2 évesen már simán el fog tudni készíteni egy menüt a gyerek.

A legjobb tehát, ha ott van veled, melletted. Én mondjuk a wc-re nem vittem magammal, de nyitott ajtónál végzi az ember a dolgát kisgyerek mellett. A zuhanyzás sem volt soha nyugodt és pár percnél tovább tartó, mert szinte folyamatosan gyereksírást hallottam, miközben a gyermek édesen aludt. A légzésfigyelő is pittyegett szorgosan és á, dehogy kaptam majdnem szívrohamot, amikor 1-2x beriasztott, persze tévesen. Azt hiszem 10 hónapos volt a kisfiam, amikor elbúcsúztunk a kis készüléktől. Amennyire megnyugtató volt a hangja, annyira őrjítő, ha épp sok szünet maradt ki 2 pittyenés között. Arról pedig már nem is beszélek, milyen volt, amikor arra kelsz hajnalban, hogy merül a készülék vagy azt jelzi, hogy nem vett levegőt a gyermek.

A mérleg és a baba méricskélése szoptatás előtt és után volt a legidegtépőbb szülői tevékenység számomra. Írtam a grammokat, az időpontokat, az etetések kezdetét, végét, és még ki tudja mennyi mindent. Fél éves kor után viszont kicsit a hozzátáplálás megszállottja lettem. Egy kis füzetet vezettem, amibe felírtam mivel kezdünk, majd azt mi követi. Olyan szinten, hogy az almát (vagy más már bevált ízt) majd következő nap egy kanál szilvával (vagy más új ízzel) kombinált ennivaló követi, és csak az azt követő nap 3 kanál szilva az alma mellé, és csak utána teljes szilva vagy más új íz. Mindent megtervezve előre. Mondjuk ezt nem csinálnám másképp ma sem. Első gyereknél meg persze, hogy nagy hangsúlyt fektet minderre a szülő. Ráadásul minden gyerek más, óvatosan és ügyesen kell csinálni. És nem feladni. Itt írtam részletesen a tapasztalatokról:

Kisfiam kedvencei avagy a hozzátáplálásról 7 pontban

Minden gondolatom a baba körül forgott. Aztán ha elindultunk sétálni a kicsinek néztem és vettem ruhát, cipőt, pelenkát, bébiételt, kiskanalat, kis sapkát, ….. Én konkrétan az utcán vettem fel a kabátomat, vagy kötöttem be a cipőfűzőmet, magamra sose szántam egy percet sem.. Neki vittem mindenfélét az útra vagy a játszótérre, magamnak úgy kellett keresgélni a zsebemben a 10 és 20 forintosokat, hogy tudjak venni egy perecet a pékségben és ne halljak éhen. Minden nap útra keltünk.

Hordoztam is őt sokáig, nagyon szerettem, hogy olyankor jókat aludt rajtam, hogy volt két szabad kezem. A babakocsit is szerette, csak én voltam az, aki nehezen bírta a lépcsőn cipelni a járgányt. Viszont arra nagyon jó volt, hogy belepakolhattam a piacon vásárolt árukkal teli szatyrokat. Hamar elérkeztünk oda, hogy nem séta volt a séta, hanem inkább száguldás, versenyfutás, amikor is én a babakocsit tolva rohanok egy motorral sebesen közlekedő picúr után.

Ma meg már ott tartunk, hogy egyáltalán nem követem – csak a szememmel-, ahogy száguld le a havas domboldalról. Mert már síel. 5,5 éves.

Nem volt egyszerű, amikor egyéves volt vagy kettő. Most sem az. Jó volt nosztalgiázni, és bár közhely, de minden kornak megvannak a szépségei. Figyelni kell rájuk persze mindig, mert semmi veszélyérzete nincs egy kisgyereknek. Ez párosul még egy jó adag makacssággal, mert mióta önállóbbak, azt hiszik, ők mindent tudnak. És persze sosem fáradtak. A dacos nem mindig ott van, sokkal hamarabb mint az igen, jó, Anya. Mint például, amikor elszundít az autóban (tegnap), majd megállás után felriad és bár nem is kérdeztél semmit, azonnal rávágja: Nem aludtam.

Te fáradt vagy, szinte mindig. De élvezed és nem cserélnéd el semmivel. Sem a babaillatú szobában való összebújást, sem a spontán versenyt az utcán, a vicces hazajutást az összes pocsolyával, bőrig ázással, kölcsön-esernyővel, leszakadt fülű szatyorral.

Nagyon szerettem minden időszakot eddig és csak egy valamit csinálnék másképp.

Nehéz nem első helyre tenni a gyereket. Ugyanakkor fel kell mérni, tudni kell és szembesíteni kell magunkat olykor azzal, hogy a gyereknek úgy tudunk adni, ha van miből. Mire gondolok? Arra, hogy ránk van a legnagyobb szüksége. Egyszerűen nem dőlhetünk ki, robbanhatunk le, oda kell figyelnünk magunkra. Fel kell olykor töltekeznünk, hogy aztán tudjunk számára adni, adni a mosolyunkból, az igazi, szívből jövő, őszinte mosolyunkból, tudjunk vele játszani, vidáman mesélni, viccelődni, kacagni, fel tudjuk őt venni és magunkhoz szorítani, mert van erőnk, kedvünk, türelmünk.

Akár anya vagy, akár nem, biztosan észrevetted már magadon, hogy ha éhes vagy, minden nehezebben, nyűgösebben megy. Amikor a néhány hónapos baba körül forog nem csak minden gondolatod, de minden ténykedésed is, akkor van az úgy, hogy egyszerűen elfelejtesz enni. Az is, hogy inkább neki adod azt a banánt, narancsot, bármit. Az is előfordul, hogy megszédülsz, amikor hirtelen felállsz és elindultok sétálni, mert majd a friss levegő biztosan jót tesz a szétrobbanó fejednek, aztán csak később jut eszedbe, hogy ja, ma még nem is ettél semmit, amikor lassan már sötétedni fog. Ez veszélyes és egyáltalán nem jó senkinek.

Enni kell. Oda kell figyelni arra, hogy leülj enni. Reggelizz, ebédelj, vacsorázz. Nem elég, ha csak bekapsz valamit valamikor. Ezek mind megtörténtek velem, tudom, miről beszélek, és biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül. Rengeteget fogytam, mert alig ettem, plusz kivett belőlem az anyaság, a szoptatással, a szaladgálással, a ház körüli teendők elvégzésével. Meg lehet csinálni, meg tudod csinálni Te is, csak oda kell figyelni. Az állandó készenléthez erő kell, és vedd észre te is időben, hogy ha elszaladna veled a ló. Én magamon is észrevettem, hogy ez így nem lesz jó, plusz figyelmeztettek is, hogy már nagyon-nagyon le vagyok fogyva. Akkor kezdtem el figyelni és normálisan enni.

Te is figyelj oda az étkezésre és önmagadra is.

Picit elkanyarodva…

Miért nem jó nektek? Annyiszor elhangzik ez a kérdés. Legyen szó anyaságról, legyen szó szingliségről, stb. Én nem értem, miért kell mindig mással foglalkoznunk.

Mindenki maga alakítja az életét.

Az írásom elején említett apuka és anyuka amúgy biztosan tanulni fog ebből az egy hónapból rengeteg mindent. Mi is tanuljunk a SAJÁT történéseinkből. Magunkkal és a hozzánk legközelebb állókkal törődjünk, azzal, hogy minél jobban használjunk ki egy-egy napot, éljük meg a pillanatokat. Nem jön vissza ugyanis. Ami a miénk, azt nem veheti el senki tőlünk.

Másrészt pedig az elfogadás lenne a kulcsszó. Fogadd el: Neki úgy jó.