Nem a barátod vagyok, hanem az anyukád!
A mai írásomban azt szeretném kicsit kielemezni, hogy sok szülő manapság túlságosan elkényezteti a gyerekét. Talán arra gondolnak, hogy jófejek szeretnének lenni, kvázi haverja, barátja lenni a gyereknek, és nem a szigorú/szemétláda/unalmas vagy mit tudom én, milyen szülő.
Na, de biztos jó gondolat ez?
Kedves szülőtársak, mindig azon az állásponton voltam, hogy egy kisbabát nem lehet elkényeztetni, nem kell hagyni egy percig sem sírni, hiszen ő így jelez, hogy valami baj van, meg kell vigasztalni, megölelgetni, rájönni, mi bántja, és megoldani a problémát.
Nem mindegy, hogy tenyereden hordod vagy elkényezteted
Igen, akkor még meg kell oldani helyette, hiszen egy baba még nem képes rá.
Kis idő elteltével viszont már hagyni kell. Például már egyéves kor körül a baba elengedi anyuka, apuka kezét, sőt egyenesen ellöki, na ezt akármilyen nehéz is, de engedni kell. Azt is, hogy olykor a földre huppanjon.
Iszonyat fontos az ösztönzés, a dicsérés, a buzdítás. Az is, hogy jól dicsérjünk! Nem elég annyi, hogy okos vagy/ ügyes vagy! Azt dicsérd, amit csinált. Egész mondatban tedd. Ne mondd el ezerszer. Ne sablon legyen. Igazi legyen. Nem olyan, hogy hú, most olvastam, kipróbálom. A gyerek kicsi, de nem hülye. Megérzi, ha tesztelik, sőt olvastam, hogy külön kis érzékük van ahhoz, hogy kiszűrjék, melyik az igazi mosoly, melyik a megjátszott, mert utóbbiban a szem nem mosolyog…
Hú, de nagyon messziről indítottam..
Arra akarok kitérni, hogy a mai 18-20 évesek nem képesek leírni a saját személyes adataikat egy papírra anélkül, hogy „jajj, elrontottam, kérhetnék egy új nyomtatványt?” Nem tudnak helyesen megcímezni egy borítékot! Sőt egyáltalán alig tudnak írni manapság. Ez annyira szomorú! Komolyan fáj és dühít.
És ha már az iskolában valóban nem tanulunk borítékot címezni, akkor mégis, nem a szülő feladata, hogy megmutassa a gyereknek? Nem a 18 évesről beszélek, aki már persze, hogy nem gyerek. Akkor már késő… Ha egy 9-10 évessel leülünk erről -is- beszélni, akkor ez később már nem okoz majd neki nehézséget. Miért ne lehetne már ebben a korban mondjuk feladni néhány képeslapot a postán? Először együtt, aztán később engedd, hogy tegye ő egyedül! Na, de mit csinál ma a szülő? Nemhogy postára nem küldi a gyereket, de simán bemegy az iskolába is vele. Hiába külön kérték is, hogy ne tegye! A másodikos, harmadikos gyereknek segítenek öltözni. Miért? Kérdem én. Nem kell megcsinálni a gyerek helyett, ösztönözni kell és bátorítani őt, hogy menjen és csinálja. Például elküldeni a postára, és oldja meg. A formanyomtatvány kitöltése (illetve annak nehézsége) múlt heti élő példa, mellettem zajlott. Nincs egy éve az sem, ami a közvetlen környezetemben történt, hogy egy szállodában dolgozni akaró (khm..) gyakornok azt válaszolta a kollégáinak, hogy ő még sosem váltott pénzt.
Számomra ezek hihetetlen dolgok. Egyszerűen nem tudok nem arra gondolni, hogy az lehetett a háttérben, hogy jajj, kicsikém, hagyd csak, majd én. Mert a szülő jófej akart lenni. Kedves és kíméletes. Kényeztet. De így?
Azzal, hogy ráhagyja, hogy megcsinálja helyette, NEM SEGÍT a szülő. A gyereknek biztosan nem. Talán az lehet mögötte, hogy lelkiismeret-furdalása lenne, ha nem így tenne?
Mondok egy példát:
Első osztályos a gyermekem. Nagyon nehéz az iskolatáska hétfőnként, amikor mindent vinni kell. (utána szerencsére bent lehet hagyni a teremben a könyveket, kedden-szerdán-csütörtökön nem kell cipelni). Szóval, elindul a gyerek az autótól az iskola ajtajáig, amit nehéz kinyitnia a kis 120 cm-es, 20 kg-os elsősnek. De nem segítek. Nem, nem vagyok szívtelen. Szerintem ezzel azt mutatom, hogy bízom benne, tudom, hogy megoldja. Biztatom – szavak nélkül is. Nem foglalkozom vele, hogy ott áll esetleg más, aki látja mindezt és ő vajon mit gondol. Ezzel nem kell foglalkoznom. Következetesnek kell maradni, ez is fontos tulajdonsága a szülőnek.
Szeretném, ha a kisfiam mindent elmondana nekem (vagy az apukájának) és bízna bennem a későbbiekben, de lehet, hogy ez nem fog megvalósulni, mert én nem a barátja vagyok. Én szülő vagyok, egy fontos ember számára.
Olyan valaki vagyok én is, apukája is, aki példát mutat, akit követhet, akitől rengeteget tanul. És én ezt szeretném talán a legjobban, hogy olyan valaki legyen belőle, aki tudja, hogy meg tudja oldani, képes rá -hiszen anya és apa is mindig így biztatta.
Fontos és elgondolkodtató cikk a témában egy szakértőtől:
Olvasd el ezeket az írásaimat is:
Ezeket is érdemes megnézni
40 felett szültem – és? – Vendégposzt
Tedd-ne tedd, hogy jó evő legyen a gyermeked
