Ez történt a szülés után

Fontos téma, itt az ideje, hogy meséljek róla, mi történt a szülés után, a kórházban, milyenek voltak az egészségügyi dolgozók, akik körül vettek.

Én, aki életemben nem jártam még azelőtt kórházban, már 5 hetes terhesen bekerültem pár napra. Infúzióra kötöttek, mert semmi nem maradt meg bennem. Akkor már napok óta joghurton, zöldalmán éltem, de eljött az is, amikor már a vízivás után is szaladtam a mosdóba.. 

Szóval, amikor 2 héttel a kisfiam várt érkezése előtt elfolyt a magzatvizem, már ismerős volt az út a kórházba. Csak az emelet változott. Meg az érzelmi állapotom. 

A szülés jó élmény volt. Hihetetlen, felfoghatatlan volt és gyors, szinte nem is volt idő a fájdalommal foglalkozni. 10 óra után mentem be a szülőszobára a férjemmel. Igyekeztem alkalmazni a légzésgyakorlatokat, amiket szülésfelkészítésen tanultam. Először azt mondták estére lesz baba, de aztán jól beindultak a dolgok. Emlékszem, az orvosomtól elhangzott, hogy:

 fejben dől el minden.

Én mélyen egyetértettem, bár akkor nem volt időm agyalni, de máig elképesztőnek tartom, hogy sikerült az, amit annyit vizionáltam és mondogattam: én 3-4 óra alatt, könnyen szülök majd. Mikor már az ágyon feküdtem, követtem a nővér és az orvosom instrukcióit és érzéstelenítés nélkül megszültem a kisfiunkat. 13.15 perckor jött világra. 

Ami viszont a szülés után jött, azt én kudarcnak éltem meg. Főként, mert senki nem segített abban, hogy ne így legyen.. 

Amikor bent van az ember a kórházban és mellette fekszik az első gyermeke, egy pici lény, akiről neki kell gondoskodnia úgy, hogy közben még nagyjából fogalma sincs semmiről, akkor…, hát kicsit elveszettnek érzi magát. A szülés után nem sokkal már nincs ott az ember mellett a társa, a férje, a baba apukája, viszont ott van 2 idegen nő egy-egy babával. Mindenki, az anyukák mellettem, a gyerekorvos, aki látogat, a védőnő, akivel telefonálok, az anyukám és az anyósom, a csecsemős nővérek, a többi anyuka, akikkel a folyosón találkozok, szóval tényleg mindenki mást mond, legyen a téma egy sima pelenkázás, vagy az etetés, a mérlegre helyezés vagy hasonlók. Nem nehéz elveszíteni a fonalat, a fejünket.. És ha sírni kezd az ember, nem tud nyugodt lenni, akkor elmehet az a kevés teje is, ami van…

Nálam ez volt a kritikus pont. A szoptatás. 

Nagyon kiborítottak. Kiszolgáltatott voltam, kicsit ijedt is. Jobban mint szülés közben. Amikor jöttek szülés után 2 nappal egy hatalmas gépezettel megnézni, hogy van-e tejem, akkor.. nem is tudom megfogalmazni, mit éreztem. Én a saját szememmel láttam a babám szája sarkában a tejcseppeket. Mindenhol azt olvastam, hogy 3-5 nap, mire beindul az anyatejtermelés. Akkor mire fel a hiszti a 2. napon? Nem értettem. Nagyon meleg volt, nyári hónap lévén, és nem adtak vizet sem az újszülötteknek, úgy utólag talán emiatt volt az aggodalom, de ezt akkor senki sem magyarázta el nekem.

Kisfiam édesen aludt mellettem, jól volt. Én csapkodtam, vergődtem volna legszívesebben. De ugyan, mit értem volna el vele!? Sürgősen meg kellett nyugodnom, nehogy igazuk legyen és tényleg ne legyen tejem. Azt éreztem, ez egy ördögi kör..

Én hiába éreztem, hogy eszik a baba és jól csinálja, jöttek és megnézték, hogyan szoptatok, és azt mondták LEHET, hogy jobban menne, ha felvágnák a kisfiam nyelvét.. Nagyon-nagyon dühös voltam. Nem hagytam. 

A kisfiam csak aludt és aludt, alig tudtam felébreszteni, nem is tettem meg ezt 3 óránként (csak kb. 4 óránként) A 3. napig. Talán többször kellett volna őt mellre tennem, és hamarabb beindul az igazi tejtermelés. Csökkenhet a babák testsúlya bizonyos százalékkal, de mi aláestünk, így nem engedtek ki minket a 3. napon. 2.estétől már tápszert kapott a kisfiam, aminek nem örültem, de nem volt mi tenni.

Először nem akartam, hogy cumisüvegből kapja, nehogy aztán cumi-zavar lépjen fel és ne is akarja elfogadni a cicimet. Így kiskanállal kapta a tápszert. De szinte öntötték a nővérek, sokszor a még alvó gyerekbe.. Miután ezt rossz volt nézni is.., hamar beszereztem egy cumisüveget (először mellbimbókiemelőért ugrasztottam a férjemet, ami tök felesleges volt, de mondták, hogy kellene, így beszereztük, aztán ezért), amin a legkisebb lyuk van, hogy dolgoznia kelljen azért a picibabámnak vele. Mert ugye jött az ijesztgetés, hogy megszokja a baba, hogy nem kell semmit tennie, mégis kap enni, és akkor már nem is akar majd szopizni..

Szóval nekem már csak az volt a fontos, hogy mielőbb otthon lehessünk, így belementem, tápszert kapott a gyerek, míg bent voltunk  a kórházban. Csak bólogattam mindenre és közben arra gondoltam, hogy majd otthon úgy csinálok mindent, ahogy nekünk jó. 

Szerencsére a védőnő is megerősítette az elgondolásomat, sőt biztatott, hogy felejtsük el a tápszert. Így történt, hogy a terv,  miszerint 6 hónapig csak anyatejet kap a gyermekem, nagyjából sikerült is. Néha szükség volt egy kis pótlásra, akkor kapott tápszert a kisfiam (mert nincs semmi rossz a tápszerben, csak ne adjuk fel könnyen a szoptatást, ami egy nagyszerű dolog) és 5,5 hónapos korában elkezdtük a hozzátáplálást. Sőt bőven túlléptem a minimum célt, és majdnem 1 éves koráig szoptattam Domit. Büszke voltam magamra, hogy sikerült. 

Talán nem kellett volna, de kudarcnak éltem meg a kórházban töltött napokat a szülés után, nehéz volt még otthon is az első időszak. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy semmi baj a tápszerrel, és számos olyan eset van, amikor az a megoldás. Az én esetemben csak szimplán a könnyebbik út lett volna, és én azt nem akartam.

Ez csak az én történetem. Minden anya és minden baba más és más.

Én viszont újra megtanultam, hogy nem szabad feladni, ha akarjuk és teszünk érte, sikerül!

Ezeket is olvasd el:

Legfontosabb tanácsom szülés előtt állóknak

Kisfiam kedvencei avagy a hozzátáplálásról 7 pontban

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük