A szoptatás magánügy!

Az, hogy anyatejet adok a babámnak vagy tápszert, esetleg mindkettőt, magánügy, csak a mi dolgunk. Kizárólag én és a babám, akire tartozik, hogyan csináljuk.

Minden második kérdés úton-útfélen mégis ez. Az első jól ismert: jó baba? (amit szintén nagyon nem szívlelek, hiszen persze, hogy jó, miért lenne rossz?) után az utcán sétáló néni, a játszótéri anyuka és úgy általában mindenki ezt kérdezi: szoptatod? Igen. -hangzik a legegyszerűbb válasz, de közel sem volt ilyen egyszerű a mi történetünk.

A kórházban 4 napot töltöttünk a kötelező 3 helyett, mert sokat csökkent a kisfiam súlya. 3660 grammal született, 3220 grammal mentünk aztán haza. Nem indult be rögtön a tejem. Kisfiam nagyon sokat aludt és csak igazán nehezen tudtam felkelteni. A nagy melegnek tudtam be. Kb. 4 óránként ébresztettem csak. Amikor evett, éreztem, hogy tényleg szopizik, láttam is a kis tejcseppeket is a szája sarkában. Ez azonban nagyon kevés volt. Nem igazán mozdult meg a mérleg nyelve.

Az a fránya mérleg és a türelmetlen idegenek (mint szoptatási tanácsadó, a doktornő) a kórházi szobában és a rengeteg kérdés a fejemben aztán elindították az ördögi kört… Én tudtam, hogy be fog ez indulni, meg tudom, meg tudjuk csinálni. De hogy legyen nyugodt az ember lánya, amikor azzal jönnek, hogy talán fel kellene vágni a kicsi nyelvét, HÁTHA jobban tudni szopni. Na hát, felment a pumpa… Nem is biztos, csak lehet jobban menne, és akkor okozzak neki fájdalmat?!  A második nap délután vagy a harmadik nap reggelén jött ezzel a doktornő, azután, hogy a gyermeket megvizsgálva azt mondta, minden rendben és a szoptatási tanácsadó és úgy ment ki tőlem, hogy úgy tűnik, jól csináljuk. Türelmetlenek voltak. Én is az lettem. Haza akartam menni. Végképp kiborultam, amikor azt mondták nem lehet. Úgy tudtam, 3-5 nap, mire beindul az anyatej, akkor miért nem lehet várni még?– fakadtam ki és sírtam. Közben tudtam jól, minél gyorsabban össze kell szednem magamat, mert ha kiborulok, félő, hogy nem lesz tejem… A kórházban nem kaptak vizet vagy cukros vizet a kicsik. Tápszert adnak egyből. A kisfiam is tápszert kapott a kórházban a szoptatások után, kiegészítésként. Nem örültem, de tudtam, beláttam, fontos, hogy kapjon, hiszen nagy meleg volt (júliusi kánikula mint mostanában…,) és kiszáradhatott volna. Minden vizsgálatnál azt mondták: minden rendben, szép nedves kis a szája, nem is sárgult be, viszont látványosan veszített a súlyából. A harmadik napon és éjszaka 3 óránként ébredtem és keltettem őt, hosszas szoptatás után pedig sorakoztam a tápszeres cumisüvegemért.. (próbáltuk a kiskanállal etetést is, de úgy láttam több értelme van a kis lyukú cumisüveget használni, mint hogy öntsük szegénybe a kanállal) Haza akartam menni, így csak csináltam, ahogy mondták. Az útravalóra kapott tájékoztatónál, mikor mennyi grammot kell ennie a kicsinek, már csak felületesen figyeltem. Nem jó érzés visszagondolni sem a kórházban töltött harmadik napra és éjszakára. Tudtam, hogy a tápszer nem méreg. Nem teszek rosszat vele. De én másképp akartam.

Otthon aztán -a védőnővel és az orvossal egyeztetve- másképp is tettem. Először is igyekeztem megnyugodni -több-kevesebb sikerrel… Végre együtt voltunk mi hárman. 

Szoptattam, mértem és mindent felírtam. (talán túlzásba is vittem… , vagy  mindenki így csinálja?!)  A tápszert pedig elraktam csak végszükség esetére. Amit pedig elővettem: laktoherb tea, alkoholmentes sör, pontosabban Karamalz maláta ital, citromos változatban, urtica urens homeopátiás bogyók és rengeteg víz. És a kézi mellszívóm. Hatottak, segítettek, beindult végre a tejtermelés.
Valamint a szoptatós párna, amivel nem igazán boldogultam egyedül. Ezt a funkcióját nem töltötte be nálunk, a picúr viszont jókat szundított benne. Kismamaként én is kényelmesebben tudtam vele aludni.

Csak az elején kellett őt ébresztgetnem, aztán teljesen jól beállt a dolog, ő jelzett, szinte percre pontosan 3 óránként. Szopizott, majd fejtem és a következő alkalommal általában megkapta a lefejt tejcsit is. Minden nap beszámoltam telefonon a védőnőnek és felolvastam a szorgalmasan jegyzetelt adatokat. Mikor és mennyit evett. (azt is vezettem, mennyi ideig tartott a szoptatás. Az elején sokszor előfordult 1,5 órás szoptatás is, ami után mindig fejés következett kézi mellszívóval, aztán kis szünet után kezdhettük újra, hiszen a 3 órát a szopi kezdetétől kell számítani. Aztán rájöttem nincs értelme ennek és szépen beállt 20-40 percesre a szoptatási idő. ).

Nem nyugtatott, hogy a szüleim azzal jöttek, hogy én is csak egész kevés ideig kaptam anyatejet, aztán tápszeres voltam. Nem esett jól, amikor anyósom azt mondta, Áginak se lesz sokáig teje… Nagyon mérgesített, amikor állandóan köménylevessel etettek volna meg tejjel, stb., amiket én egyáltalán nem akartam fogyasztani. Fontos enni, de nem mindegy, hogy mit. Igaz, kismamaként jobban tudtam figyelni az étkezésemre, most sokkal nehezebb volt rá egyáltalán időt szakítani. Kitartóan próbálkoztam tovább a szoptatással. 

A védőnő dicsért, biztatott. Először. Aztán mikor már épp kezdtem megnyugodni, előjött azzal a rettenetes mondattal, hogy figyelni kell, mert a baba megszokja ám az éhséget. Hogy én éheztetem a kisfiamat? Újabb kiborulás.. meg újabb, amikor fertőtlenítés közben megolvasztottam a mellszívót.., meg újabb amikor odaégettem a kórházban töltött napok óta készített az első főztömet. Pedig milyen jól előre elkészítettem a brassóihoz a húst, csak a fagyóból kellett kivenni, de a sült krumpli kifogott rajtam. Fáradt voltam. Sírtam és közben nyugtattam magam, nem sírhatok, össze kell szednem magam, ő az első!

Nem akartam mérleget. De kölcsönöztünk egyet. Számtalanszor ráraktam a gyermeket. Evés előtt, evés után, aztán még egyszer, hogy biztos jól mért-e.. , aztán fürdés előtt, meg reggel.. Férjem sokszor rám szólt, hogy hagyjam már abba. Aztán tényleg hagytam a mérleget, mert csak felhergelt. Két mellből etettem kisbabámat, amelyikkel befejezte az volt a következő alkalommal az első. Egy piros karkötő jelölte, hogy melyik cici következik. Jó párszor persze elfelejtettem áttenni és szoptatás közben fordítottam meg a picurt, hogy jajj,nem is az következik. Sokszor éjszaka próbáltam törni a fejem, hogy vajon jó helyen van a karkötő…

Hamar jött az újabb nehézség, az a bizonyos növekedési ugrás. Kb. 3 hetesen. 2 óránként etettem őt. Éjjel is. Az éjszakai szoptatásokat egyébként nagyon szerettem. Kómásan átmentem a másik szobába és csak ültünk a sötétben. Csendben. Csak szimatoltam bőre illatát, simogattam a selymes kis haját. Akkor gyorsan befejezte az evést, minden könnyen ment, hamar aludt is tovább és én is mehettem. Mármint a konyhába fejni… Elkezdtem szépen gyűjtögetni a pohárkákban és anyatej tárolásra alkalmas zacskókban a lefejt tejcsit a fagyóban. Örültem az első kisebb mennyiségnek is, majd az egyre nagyobbaknak még jobban. Igen ám, de eljött az a pont, amikor hiába két óránként ettünk, és már a felmelegített lefejt tejcsin is túl voltunk, mégis hatalmas sírás volt. Éjszaka. Amikor legkevésbé tud gondolkodni az ember. Próbálkoztam a ringatással, de semmi, csak sírt, nagyon. Telefon férjnek, aki akkor sokat éjszakai műszakban dolgozott még, most mit tegyek? Kb. egyszerre kérdeztük: tápszer? Igen, előkerült a tápszer. Meg is oldotta a problémát. Evés, majd még egy pici ringatás és a sokat énekelgetett Hupikék törpikék (mert akkor még csak azt tudtam fejből 🙂 ) és alvás.

Aztán megint nem kellett a tápszer. De mindig volt otthon. Volt, hogy ügyeletes gyógyszertárból szereztük be, mert elfogyott és mi van, ha épp ma este kell majd… Nem nyúltam mindig felé, csak ha már nem volt más. Ha nem volt elég a szopi a kisfiamnak, mint például a séta után, amikor mindig megéhezett (függetlenül az előző szopi idejétől) és nekem még nem termelődött elég tejcsi, akkor előbb a fagyasztott tejcsihez nyúltam (ha volt), csak aztán a tápszerhez (ha még kellett).

Az előre kitűzött cél az volt, csak 6 hónapig tudjam szoptatni.. Sikerült. Aztán, ahogy korábban is, még a szoptatási nehézségek előtt is gondoltam rá (mert sosem volt nagyon sok tejem, épp csak kicsivel több mint ami adott alkalommal kellett) a terv az volt, hogy 1 éves koráig szeretném szoptatni. A fejést a hozzátáplálás kezdetével aztán elhagytam. Arról, hogy mi hogyan kezdtük, mikor és milyen ízek voltak a kedvencek, a következő bejegyzésben írok.

Pontosan az egy éves szülinapjának a reggelén fordította el a fejét Domi a cicitől. Aztán már nem kért többet. 10 hónaposan már sokfélét evett, kiváltottuk addigra az étkezéseket a reggeli és esti szopizás kivételével. Az esti szopizást ekkor már mindig tápszer követte. 11 hósan este már csak tápszer volt, nem volt türelme, ahhoz a kevés tejcsihez, ami maradt- ha maradt egyáltalán. Reggelente pedig még szopizott egy nagyon keveset. Az elválasztással (szerencsére) így nem kellett foglalkoznom. Szépen alakult így fokozatosan. Számára és számomra is. Mert egy csoda a szoptatás maga, jó érzés volt a saját testemből táplálni őt. A tápszert mint pótlást adtam, nagy segítség volt jó evő kicsikémnek. Egy éves kora után még kapta esténként a tápszert, majd egyik este, másfél éves kora körül megkérdeztem tea vagy tejcsi? (mutattam és ő rámutatott) A teát választotta. Aznap azt kapott és akkor meg is itta. Aztán következő nap és azutáni nap nem kellett neki a tea sem.(amit nem is igazán akartam neki adni már este). Meseolvasás , fogmosás és aludni ment . És este kb. 8-tól, reggel 8-ig aludt 🙂

Amit szerettem volna megmutatni ezzel a poszttal az az, hogy nincs rossz döntés. Egyáltalán nem vagy rossz anya, ha a tápszerhez nyúlsz. Aztán azt is, hogy egyik sem egyszerű, a szoptatás is mehet nehezen. Valamint, ami a legfontosabb: nem másra, csak rá, illetve magatokra kell figyelned. Kitapasztalni, nektek mi a jó. Akkor és úgy, épp aszerint cselekedned. Mindig a legjobbat akarod neki. Tehát ha úgy döntöttél, ahogy, az azért van, mert azt találtad a legjobb megoldásnak. Ha mégis úgy érzed idővel, hogy dönthettél volna adott esetben jobban, akkor van rá lehetőséged, hogy egy következő alkalommal javíts, másképp próbáld. Anya vagy, méghozzá jó anya, tudni, érezni fogod, mit tegyél, hogy lesz a legjobb számára, illetve számotokra.

Itt olvashatsz még a témában:  (http://1000tipp1000nap.hu/).