Miért kell beszólni más gyerekének?

Mi itt a Felső-Mátrában még nem várjuk a tavaszt! Ha már a hóesésről le is mondtunk, azért még a nulla fok alatti hőmérsékletért drukkolunk, hogy legalább a sípályán tudjanak hóágyúzni. A mi gyerekeink az iskola keretében síelni járnak. Ingyen síbérletük van, és imádják az egészet! Mi, szülők is élvezzük a síversenyeket és eszünkben sincs másnak beszólni …

Azért a február még tél, és az lenne a normális, hogy ilyenkor hideg van. Ehhez képest itt 900 méter magasan is tizenfokok vannak mostanában. És egész januárban nem volt hó. Egyetlenegyszer tudtunk szánkózni ezen a télen, akkor is egy kevés friss hóban.

Viszont! Volt már ilyen tél! Előfordul, hogy nincs hó és hideg sem nagyon. Majd legközelebb más lesz a telünk. Folyton változik ugyanis minden. Egyfajta ciklikusság figyelhető meg. Bár nem tévézek, de sejtem, hogy mik hangzanak el, és valószínűsítem, hogy mi az, ami nem, például hogy a jégtakaró az Antarktiszon és az Északi-sarkon éppenhogy nagyobb kiterjedésű lett az elmúlt hónapokban. Erről is lehet olvasni cikket, ha valaki keresgél a témában, de persze ezt nem hangoztatja a média. A Síparknak tudom, hogy rengeteg melója van a sípályákkal, de imádják és csinálják. Mi, helyiek sokszor sajnáljuk őket, amikor ilyen a tél, mint most, ám ők cseppet sem szomorkodnak. Tudják, hogy ez ilyen, egyszer jobb, máskor kevésbé jobb, de igyekeznek kihozni belőle a maximumot.

Sőt, itt a Síparkban örültek a ködnek! Na, kitől hallasz még ilyet? Ők örültek neki, mert a jótékony hatása jutott el hozzánk a Mátrába. Itt nincs szmog, csak rengeteg napsütés, és ha köd van mégis, akkor az konzerválja a hideget, ergo továbbmarad hó a pályán.

Igen, nekünk a téli hónapok erről szólnak. A síelésről. Mármint mi (még!) nem síelünk, de a 6 éves kisfiunk háromszor, négyszer, sőt volt olyan hét, hogy ötször is a sípályán edzett.

Ez nem is edzés, csak lecsúszunk – mondta egy másik kisfiú.

Igen, nekik ez olyan természetes már. Annyira ügyesek, hogy mi szülők csak ámulunk és bámulunk. És persze irtó büszkék vagyunk!

Sőt a síversenyeken a pálya szélén majd kiugrik a gyomrunk a helyéről és kiabálunk, tapsolunk, biztatjuk a gyerekeket. Én a kisfiam osztálytársait majdnem annyira mint őt.

És akkor mond valaki egy ilyet a pálya széléről:

… lassított felvétel…

Én nagyon naívan először arra gondoltam, hogy nem az épp élete második vagy harmadik versenyén lesikló gyermekre mondja…

De igen. Gúnyosan. Ráadásul valószínűleg egy másik szülő…

Álltunk mi a szentimrei iskolások sícsapatának szülei és mellettünk ez az apuka, aki bekiabált egy ilyet. Mindannyian hallottuk.

Egyszerűen nem értem.

Mérges vagyok. Magamra is, hogy miért nem szóltam valamit vissza…(de ledöbbentem), rá is, hogy hogy nincs egy kicsivel több esze, hogy végiggondolja ott állhat az éppen lesikló gyermek anyukája és /vagy apukája épp mellette…

Mi is szóljunk be, amikor az ő gyermeke áll a rajthoz,amikor ő versenyez?

Neki hogy esett volna?

És különben meg sajnálom is. Mert a mi gyerekeinknek ez szórakozás, ezt a sportot ők nem is sportnak fogják fel, a verseny miatt izgulnak, de tudják, hogy nem az eredmény számít. Lassabban, de biztosan, esés nélkül megérkezett az a gyerek is a célhoz. A kisfiam is. Nem esett el, nem lett utolsó, teljesült minden vágya! 147 versenyző között állt, várt, míg elhangzik a rajtszáma, majd végigment egy olyan hosszú pályán, amin én elindulni sem mertem volna, és szuperül teljesített az országos diákolimpián. 6 évesen! 7-8 évesekkel versenyzett a korcsoportjában. Mindenki nagyon ügyes volt!

A büszkeségérzet mellé viszont megmarad ez is, ez a szánalmas, dühítő megjegyzés is..

Bárcsak megtartotta volna magának a véleményét.

Nem kellett volna kimondania, nagyon nem.

Gondolkozz, mielőtt kinyitod a szádat, kérlek.