Kiabáltam, de tükörbe néztem

Vannak napok, amikor kiabálok, mert hisztis vagyok. Nyűgös és morcos. És csoki KELL! Biztosan tudjátok melyik pár napról beszélek.
De ez normális? Magamnak hónapról hónapra felteszem a kérdést.
Nem normális, hogy az év ilyen sok napján ennyire kiforduljak magamból. Kiabáltam ma reggel. A gyermekemmel, a férjemmel. (mert akiket legjobban szeretünk, azokon töltjük ki a mérgünket 🙁 )

Közben véletlenül belenéztem a tükörbe. Szinte magamra sem ismertem. Düh villódzott a szememben, a sírás határán álltam. Megváltozott az egész arcom.

Nem jó így.  Nem igazán értem, miért mondják, meg kell élni a negatív érzelmeket is. Egyelőre azt mondom: nem akarom. Nem gondolom, hogy félnék tőle. Persze az is lehet…

Én azt mondom, fejben dől el. Én ilyenkor törekszem arra, hogy minél hamarabb átugorjak a történteken és újra „a régi” legyek. Gyorsan szedjem össze magam.
Bocsánatot kértem szeretteimtől. Elmondtam kisfiamnak: Ne haragudj, amiért kiabáltam (valószínűleg nem tudja még, mi is az a harag – milyen jó is ez…) Ugye, tudod, hogy szeretlek!?
Aztán próbáltam megkeresni újra a korábbi arcomat, lelkiállapotomat -miközben kattogott a fejemben, mivel is tudnám leggyorsabban felvidítani magam ( csoki ->nincs; zenehallgatás ->nem lehet, indulnunk kell; levegő, napfény -> jó lesz! 🙂 )

Minden fejben dől el:  én nem akarok házi sárkány lenni!

Neked mi a tipped, hogyan teszed a hisztis napokat könnyebbé magad és mások számára?  

Mosolygós napot! 🙂

Ági