Játszunk tovább -Életképek Anyák napjára

Nincs megállás. Vagy mégis?
Lapra vetettem egy átlagos Anya és fia napot. A miénket. Elsősorban magamnak, de Nektek is. Mert rohanunk és lassan már 3 éves, de most ezek (is) biztosan örök emlékként maradnak majd meg.

Anyák napi szösszenetnek szánom (a bejegyzés végén egy meglepetéssel).
A legszebb, legemlékezetesebb pillanatok egy napunkból:


Csak nézem őt. Olyan gyönyörű. A pici szája. A baba bőre. A szuszogása. Ahogy a kis talpai egymáshoz érnek. Csak nézem, majd halkan, simogatva ébresztgetni kezdem. Még ki sem nyitja a szemét, már mosolyog. Elfordul. Aztán vissza és rám néz. Szépséges kék szemek. Rekedt hangon máris beszélni, mesélni kezd. Felpattan az ágyról -úgy ahogy én magamtól még egyszer sem… Jó reggelt puszik csattannak. Már indul a konyhába. Felül a székre és reggelit kér. Én csak kávét innék, most azonnal, de persze szívesen készítem neki. Sőt, akkor már magamnak is egy tálkával. Ő az, aki mellett megtanultam időt szánni a reggelire. Még csak a kávéfőzésnél tartok, de már mesélek, mondókázok. Korábban nem tudtam egyet sem. Most a zuhany alatt is gyerekdalokat énekelek. Reggeli közben is mesélek. A mai napunkat. Vagy a nyuszi mai napját. Pizsamában ülünk és csak telnek a percek. Nem kell sietni. Irigykednék, ha nem épp velem történne.
Az öltözködés következik, 10 perc-1 perc arányban az ő javára. Ha a zoknit egyedül felveszi irtó büszke vagyok. És azért is, mert már egyedül pisil. Hamar belemerül a játékba, általában legó autókat szerel. Kéri szedjem szét (ez a rész megy, akkor is, ha nem kéri, elég csak hozzáérnem), majd ő átalakítja. Szükség van a kreativitásomra, hogy a szabadba csábítsam. Egyszer csak a motoron ül az ajtó előtt és persze rám kell várnia. Gyorsan összeszedem magam, és igyekszek nem hátra nézni, amikor bezárom az ajtót.
Elindultunk, éljen! Okosan kell megoldanom, hogy még ebédidő előtt kicsivel itthon legyünk. Tetszik, amikor sebesen halad. Izgulok, és szedem a lábam, de igen, a kereszteződés előtt megáll. Szeretem, ahogy beszélgetünk útközben. Játszótér, könyvtár vagy piac, leginkább ezek az opciók. És élvezni az együtt töltött időt. Játszani. Együtt. Élvezem a játékot. Azt is, ahogy okosakat mond, azt is, amikor jókat kérdez és tőlem várja az érthető, egyszerű, de őszinte választ. Ő egyrészt játszva tanul. Másrészt úgy, hogy mindenre figyel. Mindenre! Olyan dolgokra, amik kicsinek, távolinak, vagy egyáltalán nem tűnnek érdekesnek számunkra. És persze legfőképp rám. Ijesztő is lehetne, de nem az.
Én is tanulok. Tőle tanulok. Minden nap felfedezek valami újat. Vagy csak megcsodálom újra. Közelebbről. Egészen közelről. A kavicsot a kezemben, majd zsebembe téve, a pitypangot a hajamba fűzve. A homokot a körmöm alatt, a cipőmben. Hosszú az út hazáig.
Az ebéd utáni kávémat gyorsan iszom. Várom, hogy elaludjon végre. Elfáradtam. Siker! Elaludt. Fura a csend. De akkor most hajrá, még nem ülhetek le. Próbálom utolérni magam, sürgök-forgok a konyhában, a mosógép környékén és a szobában. Negyven perc alatt kész, ami régen egy fél napig tartott. Akkor most. Most jön a szusszanás. Ami jár. Ami kell, hogy töltődjek, mert hosszú még a nap. 

Hamarosan felkel és véget ér az énidő. De nem bánom, mert kócosan, rekedt hangúan, álmos szemekkel hozzám bújik. A hajammal játszik és én az övébe szimatolok, s közben csak ülünk ölelkezve csendesen. Hirtelen szerelőbácsi leszek, majd eladó. Tetőt javítok, vagy autót szerelek. Ugyan, mikor tehetném meg ezeket máskor? Kreatívkodunk és elolvadok, amikor azt mondja: Anya, jó veled játszani! Olykor pár percre kilógok a konyhába, kicsit egyedül lenni. Néhány pillanat és már hallom: Anya, ..! Emlékeztetem magam, sokáig ez volt az a bizonyos szó, amit úgy vártam, hogy végre hallhassak.
Jó étvágyat mindenkinek!-hangzik a pici szájból hamarosan. Vacsora közben pedig megkérdezem: Mi volt a legjobb a mai napban? Válaszol és mindig megmosolyogtat. Imádom, ahogy dicsér: Ez nagyon fincsi! Majd azt mondja az asztaltól felállva: Köszönöm! Összemosolygunk apukájával és még mindig hitetlenkedünk: Milyen okos, kedves, milyen nagy fiú már!
A fürdésig nem hagyunk sok időt, nehogy túl fáradt legyen. Kisebb harc és alkudozás minden nap, de végre ruha nélkül van. Duracell nyusziként futkos még a két szoba között, majd újabb ötletlavina után -minden meggyőzőerőm, és higgadtságomat összeszedve- végre a fürdőkádba mászik. Innen már sima ügy, feltéve, ha ő is ki akar szállni, amikor mi úgy gondoljuk. El sem hiszem, hogy újra este lett. Az ölemben ül, törülközőbe bugyolálva. Kicsit úgy tartom, mint picibaba korában. Szeretem ezt a meghitt pillanatot, szorítom magamhoz pár percig a kis csomagot, mielőtt felöltöztetném. Minden nap újabb és újabb fognyűvő manó érkezik, volt pár percünk kitalálni a soron következőt.
Jó éjt puszik. Mesekönyv választás. Szeretek mesélni. Könyvből is, fejből is. Átkölteni kicsit a lapon lévő mondatokat is. Hiszen már alig látok. Az is lehet, hogy én alszom el hamarabb. De még előtte elmondom néhány legfontosabb gondolatunkat neki. Köztük azt: Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon Szeretlek.

Napközben néhányszor eszembe jut, milyen volt amikor még kisbaba volt. Egyszer-egyszer az is, vajon milyen lesz 5-6 évesen. De legtöbbször elhessegetem gyorsan a képet. Hogy a jelenben éljek. Elrakom a telefont, hogy ne fotózzam, hanem “csak” éljem meg.

A MOST számít. Az hogy, most mit mondok neki, és nem csak a tartalom, de az is, hogyan továbbítom felé. A szavak. A hangsúly. Az arcom rezdülései. Az őszinte mosoly. Az ölelések, simogatások. Az érzések. A figyelem.

Érezze, fontos nekünk. Mindig.

Minden nap megköszönöm, hogy vagy, drága kisfiam!

Minden anyukának üzenem: élvezzük a jelent és csak játszunk tovább! Vele. A legnagyobb ajándékkal, mit kaphatunk. Anyának lenni a legjobb!

Boldog Anyák napját kívánok! Hallgassátok meg ezt a dalt: