„Ti tudjátok!” – Hogy én ezt mennyit hallottam és hallom most is az ő hangján

Olvasom Tapasztó Orsi önismerettel foglalkozó könyvét és épp ott tartok, hogy kinek a hangján szólalnak meg bennünk mondatok, illetve említ egy professzort is, aki kutatásaival bizonyította, milyen jót tesz az írás. Ha az érzelmeinket, gondolatainkat leírjuk, az a mentális és a fizikai egészségünkhöz is hozzájárul, így hát, mivel ezt már korábban is tapasztaltam, újra itt vagyok, és írom a blogom.

Apukámról szerettem volna már írni, csak nehéz. És nem tudom, hol kezdjem. Viszont nem egyszer azon kapom magam, hogy „ezt mindig apa mondta…” 

És akkor most Orsi arra kért ( klassz a könyvben, hogy gyakorlatokat ad, de nem csak egyszerűen úgy, hogy feladat 1, feladat 2. , .. hanem mintha itt ülne mellettem, és beszélgetnénk. ) hogy gondoljam végig ezt: Apukámtól mindig azt hallottam, … 

… és csak úgy záporoztak a mondatok, amik amúgy mindig velem vannak. 

„Ti tudjátok” – ezt mondta nagyon sokszor, amikor pont nem ezt vártam volna, de már értem, hogy ez arról szólt, nem akart beleszólni, ránk bízta, bízott bennünk. Utólag már jólesik. 

„Lusták vagytok enni” – ezt is sokat felidézem, és valami olyasmiról szólhatott, hogy általában ugye az idősebbek szeretetnyelve az etetés, a nagyszülők-unokák között tetten érhető ez többször, hogy „nem vagy éhes?”, „egyél valamit”, „készítek neked valamit” … és bár sok, túl sok, mégis kedvesség, jószándék van mögötte. És innen jöhetett apának is, hogy evésre buzdít minket többször, és mikor látta, hogy nem eszünk, ez jött ki a száján. És amúgy inkább csak úgy magának mondta és már örömmel is készítette nekem és tesómnak a finomságot. Mert ő mindig szeretett a konyhában lenni ( köszi, Mama! – akinek 4 fia mind jól főz és megállja a helyét a konyhában – illetve Apánál ugye ez már csak múlt idő sajnos. ) 

És benne volt az is, érzésem szerint, hogy „mi lesz veletek nélkülem?” ez talán így nem mondta ki, csak szerette volna, hogy önállóak legyünk, hogy talpraesettek legyünk. 

Aztán tuti, hogy onnan, azaz tőle jön az is, hogy amikor órákig a konyhában vagyok, és szólok, amikor kész vagyok, hogy Ebééééd! / Vacsoraaaa/ Jó étvágyaaaat! és nem ülnek ott ( a kisebb vagy nagyobb család), mire megérkezem az étellel az asztalhoz, vagy pár másodpercen belül, akkor nagyon ki tudok akadni. Erre nagyon háklis vagyok. És ez emlékszem, hogy vele is pont így volt. Készítette nekünk örömmel az ételt és én is ahogy ő, úgy szeretném adni, tálalni, hogy meleg az az étel. Hiszen hidegen már nem olyan…

„Már megint bőgsz” / „Mindig bőgsz”  – hú, ezt is mennyit hallottam, és jó sokáig sírós is voltam. Túl érzékeny voltam. És érzékeny vagyok. Semmi másra nem vágytam húszas éveim elején sem, csak hogy legyek határozottabb. Ezt aztán addig-addig mondogattam magamnak, meg tettem érte, hogy egész jól sikerült is elérnem. Talán jobb lett volna ha a szüleim is másképp fogalmaznak, ha mást ültetnek a fejembe, több dicséretet, több elismerést, buzdítást,..  De ahogy az ismert generációkutató is mondja, nem volt az rosszabb, vagy jobb, csak más. Mármint ahogy akkor ők neveltek minket. Akkor még nem tudtunk ennyit a gyereknevelésről mint most. És most jól elkanyarodtam, de utólag visszatekintve megint csak azt látom, hogy erősíteni akart engem. 

És ugye a szándék a lényeg. Akkor még elhangzott sokszor a házaknál ( 90-es évek) hogy az én szüleim -mármint apa szülei, vagy anya szülei- mindig azt kérdezték, mit tettél le az asztalra? És most nem az étkezésre gondolok. Számított a kézzelfogható, a megfogható eredmény, meg persze az amit értettek, amit ismertek. (például fix munkahely és nem vállalkozás, ház és nem albérlet, házasság és nem vadházasság, vagy se vele-se nélküle kapcsolat) 

„Magadnak tanulsz” – ez szerintem egy tök jó mondat, ezt is sokat hallom a fejemben apa hangján és mondom persze tovább a kisfiamnak. Én nem akarom, hogy színötös legyen, azt szeretném, ha azokból a tárgyakból, ami érdekli, amiket szeret, odatenné magát, ha szorgalmas lenne, kitartó és előrelátó. 

„Csak neked akarok jót” – ezt is hallottam otthon és én is mondom. És olvastam már róla, hogy ez nem oké ez a mondat. De valójában nem igazán látom még, hogy miért is vagy mi a gond ezzel. Az, hogy én nem ő vagyok? Hogy ő egy külön kis egyéniség, és külön saját élete van? Ha most a kisfiamra gondolok. Értem, de .. De most az élete első szakaszában még azért mi a szülei terelgetjük. Picit kell irányítani, kell megmutatni neki dolgokat, hogy aztán tudjon dönteni maga, tudjon önállóan is jó döntéseket hozni majd a későbbiekben.

Igyekszem úgy fogalmazni, hogy ne legyek félreérthető, de néha kicsúsznak olyan mondatok, amiket hirtelen nem is tudok mire vélni, vagy amikről pontosan tudom, hogy ezt apa mondta, vagy mama mondta, vagy honnan hozom… 

Jólesett mindenesetre ezt most megírnom. Már akartam korábban is írni apáról, de nem ment és még most sem megy. De nem erőltetem. Hiányzik. Minden nap. És ezek a mondatok, jó hogy velem vannak. 

Mosolygós napot, kedves Olvasó! 

Véleményed bátran oszd meg velem, örülök, ha írsz nekem!

Kövess Facebookon és Instagramon is!