Új ház, új élet #1 – Hova költözünk?!

Már említettem, hogy hamarosan költözünk. Konkrétan július első hétvégéjén, azaz a jövő héten.

Boldoggá tesz, ha csak rágondolok, hogy ott leszünk az erdő szélén, a fenyők, tölgyek és nyírfák árnyékában. Nincs forró 35, csak kellemes 28 fok. Nincs szmog, csak tiszta jó levegő. Nincs zaj, csak madárcsicsergés. Nincs balhé az utcákon, maximum a mellettünk lévő fán kergetőző mókusok veszekedését nézhetjük. A szomszédok nem a másik irányba fordulnak, ha meglátnak, hanem hangosan köszönnek, tudjuk egymás nevét, sőt megajándékoznak a saját kertjükből szedett gyönyörűségekkel.

Csend lesz és nyugalom. -Amikor végre befejezzük a felújítást. Mert persze a munkálatok általában csúsznak, nem lehet előre kiszámítani, egyes tényezők felboríthatják a folyamatokat. A fürdőszoba burkolásán túl mindent férjem és apósom csinál, én pedig besegítek, ahol tudok. Legtöbbször Domi is velünk van ezeken a hosszú hétvégéken, és ő is szívesen “dolgozgat”. Olykor a homokozóban töltögeti szorgosan a kukásautóját, és ezt nevezi dolgozásnak, de festett, tapétát szedett le a falról és számtalanszor végigseperte már a lépcsőt bent és kint is. A gipszelést és a betonozást is nagy érdeklődéssel figyelte és ki is próbálta. 

Számomra sokszor nyaralás hangulatú volt az ott tartózkodás. Amikor nem festettem, takarítottam, pakoltam, gereblyéztem, fenyőágakat cipeltem talicskával vagy szemeteszsákokat húztam magam után, akkor bizony leültem pihenni. Színeztem, olvastam, blogposztot írtam.. 🙂 Homokoztam, rajzoltam, illetve a foglakoztató füzetek feladatait oldottam meg Domival, vagy elmentünk sétálni az erdőbe.

Egy pici településre költözünk a Mátrában. Nem sokan laknak ott (több a nyaralóház), viszont nagyon kedvesek az emberek. Már belekóstoltunk kicsit és azt tudom mondani, hogy imádjuk: a hatalmas teraszon étkezni,  a madarak énekét hallgatni és nézni, hogyan hordja az eleséget a rozsdafarkú a fiókáinak, a felrakott lábbal pihenést egy fárasztó nap után (egy pohár vörösborral a kezünkben), az igazán sötét éjszakát, a csendet, a kedvességet és így tovább.
Már a kacskaringós utakat is megszoktam, melyek a házunkhoz vezetnek. A korán fekvés – korán kelés is működött eddig ott. 

Szeretném, ha ez utóbbit a jövőre nézve is tudnám tartani ( új életre vonatkozó terveimről írok hamarosan! ) Továbbá, szeretném: felismerni és a madarakhoz társítani a csiripelő hangokat. Megtanulni beazonosítani a gombafajokat. Kreatív játékokat kitalálni és készíteni a kertben és az erdőben talált dolgokból. Kertészkedni. És még annyi mindent! Élvezni az egészet. Azt, hogy ott lehetünk, hogy van kertünk, hogy jó levegőn tölthetjük a nyarat, annyit leszünk a szabadban, amennyit csak akarunk, …

Sokan őrültnek, hülyének néztek minket ( a panelban, ahol most lakunk, az egyik szomszéd pedig konkrétan azt sem tudta, hol van az a Mátra…), de nem hagytuk, és nem hagyjuk, hogy elvegyék a kedvünket a szülők, a kollégák és a többi furcsán néző szempár. Csak magunkkal törődünk, előre nézünk és mi tudjuk, hogy nagyon jó lesz!

Még a felújítást is élvezzük. Majdnem mindent saját két kezünkkel végzünk. Több idő, türelem kell és talán néhol nem is lesz a legeslegszebb, de így lesz igazán a miénk. Nem csak átvettünk valamit, hozzáteszünk, szépítjük, még jobban fogjuk értékelni mindhárman, amikor beköltözünk.
Lassan elérkezik a határidő, amit magunknak tűztünk ki, de nem aggódunk, ha valami nem lesz készen, majd befejezzük úgy, hogy már ott lakunk. (azért bevallom, sokkal jobb lenne, ha készen lennénk, de valószínűleg nem lesz minden meg, türelemre kell intenem magamat. Sokkal rugalmasabbnak is kellene lennem, mint amilyen most vagyok -azt hiszem, ez Bika-tulajdonság és sokszor nehéz, hogy nem szeretem, nehezen viselem a hirtelen változásokat. )

Már akkor is örömmel töltöttünk ott egy-két éjszakát, amikor még nem volt fürdőszoba és fűtés. Esténként jól betakarózva kártyáztunk, társasoztunk és összebújva aludtunk el az egyetlen megmaradt ágyon. Szerettük, szeretjük. A miénk.

Eszembe jut, mennyire szeretem az életünket. Nem hiszek a szerencseszámokban, azt gondolom, magunk alakítjuk a sorsunkat. 13 éve immár együtt vagyunk a Párommal, 7.éves házasok vagyunk és tudom, egyik legfontosabb évünk ez. Nemcsak kisfiunk számára biztosítjuk, alapozzuk meg a nyugodtabb, egészségesebb légkört, hanem kipipálhatjuk egy régi vágyunkat. Hasonló az ízlésünk, így a berendezés gyerekjáték lesz. Ha arra gondolok, hogy mennyi szabad levegőn játszás vár ránk, mosolyra húzódik a szám. Mennyi olyan természetes élőhelyén lévő növényt és állatot tudok megmutatni kisfiamnak, amikre esély nem lett volna.

Új életünk lesz.

Nem félek a változástól. Ahogy gyermekem születésekor tudtam, hogy minden rendben lesz és pikk-pakk túl leszek a nehezén, tudom, hogy most is ez vár. Megoldjuk együtt. Ahogy akkor, mi hárman.

Eddig sem volt rossz, de most valami még jobb előtt állunk. Nem aggódom a jövő miatt. Ugyanakkor nem is siettetem. Úgy élek, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Élvezem a mostani helyzetet is. Az alakulást, a haladást. 

( Új ház- új élet néven nyitottam egy menüpontot is, beszámolok még a fejleményekről 😉 )

Köszönöm, hogy követitek a történéseket! 🙂

A következő bejegyzésben írok arról, hogyan búcsúztam, búcsúzom Budapesttől. 

Egyébként érdekesség: testvéremék épp most költöztek a fővárosba.  Mi pedig megyünk, szép volt, jó volt, elég volt. 

Nálatok mi a helyzet? Maradnátok, mennétek? Tervben van a költözés, vagy éppen folyamatban? 

Meséljetek! 🙂