40 felett szültem – és?

Nem törekszik nagy igazságok és bölcsességek megfogalmazására, csupán megosztja a saját véleményét. Reni boldog, kiegyensúlyozott, céltudatos, kétgyermekes anyuka, a Yoga Pop blog és az Anyaklikk blog szerzője, aki őszintén mesélt arról, hogyan élte meg, hogy 40 felett lett először édesanya.

Reni vendégposztja:

Manapság mintha hírértéke lenne, ha valamelyik híresség 40 felett vállal akár első, akár többedik babát, a sajtóban fontosnak érzik hozzá tenni, hogy negyvenvalahány évesen szült xy, mintha ez olyan nagy szenzáció lenne.

Az USA-ban a statisztikák azt mutatják, hogy 2007 és 2011 között azoknak az aránya, akik 40–44 éves koruk között szültek, 10% -kal emelkedett. A 2019 májusában közzétett újabb számok pedig arra utalnak, hogy bár a szülések száma a 40 év alatti nők szinte minden korosztályának körében csökkent, a 40-es éveik elején járó nők esetében viszont nőtt.

Hogy én itt, Magyarországon így terveztem-e?

Egyáltalán nem, általános iskolás koromban teljesen más elképzeléseim voltak a családalapításról, de így alakult. Aztán mikor 37 évesen férjhez mentem,

biztos voltam benne, hogy szeretnék
gyereket, de nem görcsöltem rajta,
valahogy éreztem, jönni fog,
ha itt van az ideje.

Végül a negyvenedik szülinapom után nem sokkal született meg a kisfiam. Pont olyan volt, amilyennek elképzeltem őt, az egész családot azonnal elvarázsolta, mindenki imádja az első perctől.

A barátnőim egy része ekkor már túl volt a GYED-es időszakon, másik része pedig vagy épp szingli volt, vagy párkapcsolatban élt, de nem volt még gyerekük. A kisgyerekesektől a mai napig rengeteg holmit örökölünk, szerencsés vagyok, nem kellett többek között pl. kiságyra költenem.

Bizonyos kapcsolatok kevésbé maradtak szorosak, mint előtte, de a kisgyerekes lét hozott új anyabarátnőket az életembe, így született például az Anyaklikk blog is. Nagyon sokat köszönhetek ezeknek az új ismeretségeknek, nélkülük nehezebben vettem volna például az első fél év megpróbáltatásait is.

Imádom a kisfiamat,
de vágytam egy kislányra,
és azt is tudtam, szeretném, ha
a gyermekemnek lenne egy testvére.

Adtunk magunknak a férjemmel egy határidőt: ha 43 éves koromig nem jön össze, akkor elengedem. Később már nem éreztem volna magamban erőt, és túl nagy korkülönbséget sem szerettem volna a gyerekek között. Végül 42 voltam, mikor megszületett a kislányom, vele éreztem teljesnek a családunkat.

A második várandósság azonban jobban megviselt:

az első 3 hónapban folyamatosan rosszul voltam, több vizsgálatra kellett járnom, és az egészségügyi rendszerben dolgozók

olykor elkerekedett szemmel néztek
rám, mikor szóba jött a korom.
Kicsit olyan volt, mintha azt éreztetnék,
hogy minek kellett 21-re lapot húzni,
hiszen már van egy gyermekem.

A kisfiammal sokat aggodalmaskodtam az első időkben, nagyon rossz alvó volt, nehezen indult a hozzátáplálás, gyakran paráztam tök feleslegesen. Ám a kislányom minden nehézségért kárpótol. Nyugodtabb természetű, mint a bátyja, alkalmazkodóbb, és én is sokkal lazább vagyok már a második gyerekkel, mondhatni rutinosabban veszem az akadályokat.

Reni mindkét várandóssága alatt végig jógázott.

Ha visszanézek, azt érzem, 30 évesen
nem voltam még ott fejben, hogy gyerekem legyen.

Más dolgok foglalkoztattak, és valószínűleg anyagilag is nehezebben oldottam volna meg, no meg apajelölt se igazán volt a láthatáron. Most sem vagyok szuperanya, de már tudom, miben kellene fejlődnöm.

A gyerekek jó kondiban tartanak, és
megtanítanak rá, hogy fontos nyitottnak
lenni, újra rácsodálkozni a nagyvilágra.

Bár Szűz jegyűként rend-és rendszermániás vagyok, és percre pontos napirendben gondolkodom, néha iszonyat jólesik felrúgni ezeket a szabályokat és velük örülni ezeknek a „kihágásoknak” – este később lefeküdni, ebéd után titokban csokit enni, farsangon kívül is jelmezt húzni itthon, vacsora helyett fagyizni menni és más hétköznapi őrültségek.

Ahogy Reni története is mutatja, a lényeg, hogy csináld úgy, ahogy neked jó!

Csak csináld!