Mamánál nyaralni örökre szóló élményt ad

Palacsintás-királynőnek hívott és rengeteget készített a kedvencemből. Az illatos almás pite is eszembe jut, amilyet csak ő tudott készíteni. Megkóstolhattam a tejeskávét sok-sok cukorral.

  

Mama mindig kedvesen beszélt, becézett. Másképp és sokat mesélt. 

 

 

Mama csak rám (és a többi unokára, mert minimum kettő, de inkább négy unokatestvér nyaralt ott egyszerre) figyelt. Nem volt egyik lába itt, a másik ott, mint ahogy, ha belegondolok én teszem anyaként…Mert pakolok, készülődök az ebédhez, teregetek, vagy mindig van valami. Mama sokszor állt persze a tűzhely mellett, de általában reggel korán, amikor még aludtunk. Ha dél körül főzött, úgy tette, hogy közben azért beszélgetett, bohóckodott velünk. Olyan biztosan állt a kezében mindig a fakanál, hogy nem volt nehéz elkészítenie a több fogásos ebédet. Szerettem a vicces szavakat. “Ne rötyögjetek!” –szólt ránk mama, amitől mi csak még jobban elkezdtünk röhögcsélni az ebédlőben. Grízes tészta készült, a számunkra legfinomabb ebéd. A nagymamák mindig megkérdezik, mi készüljön és mindig a kedvenc ételünket varázsolják elénk. 

 

Szerettünk mamánál lenni. Pedig mamánál nem volt játék. Úgy értem, az a rengeteg játékszer, ami egy kisgyerek szobájának állandó hozzátartozója. Volt papír és ceruza, rajzoltunk, színeztünk. Volt kártya, dominó, társasjáték és nagyjából ennyi. Mi leginkább kint találtuk fel magunkat.

 

 

Az udvaron voltunk mezítláb, papás-mamást játszottunk a fűzfa alatt vagy a fenekünkön csúsztunk le a homokdombról. Versenyt futottunk, vagy feladatokat találtunk ki egymásnak. Olyan is volt, hogy homoksütit készítettünk és virágszirmokkal “fűszereztünk”. Mama nem haragudott, mert letéptük a virágait. Sosem kiabált. Maximum annyi volt, hogy elhangzott: “Sírás lesz a vége…! és akkor persze úgy is volt, mert túlpörögtünk, túlzásba vittük..

A legjobban talán a sétákat szerettem. A játszótérre menet szorosan fogtam mama kezét, amikor megugatott minket a kutya és végignéztük az összes kerti törpét. Fagyizni is sokszor mentünk. A nagyszülők édességgel kényeztetik az unokákat. Ez így is van jól. 

 

Férjemmel az az álláspontunk, hogy nem adunk édességeket a kisfiunknak. Nem tiltjuk, de nem is veszünk neki. Ha a mamánál töltött időről kérdezek bárkit, elsők között sorolja a finomságot, amit mama készített neki. 

 

Ezek az élmények, melyeket gyerekként a nagyszülőknél töltött idő alatt átélünk, örökre szólnak. 

 

Olyan pluszt ad a gyermeknek, amit más nem tud:

– élvezi a gyermek, hogy csak vele foglalkoznak

– kényeztetik, feltöltődik testileg-lelkileg

– új dolgokat, szavakat tanul

– új helyeket ismer meg

– belelát egy másik világba, azzal, hogy más szokásokhoz, nézőpontokhoz kell alkalmazkodnia

Első nyaralását tölti a kisfiam a nagymamájánál.  

Izgulok-e? Nem. 

Fura ez a pár nap nélküle. Ugyanakkor talán neki épp annyira szüksége van rá, mint amennyire nekünk szüleinek a kettesben töltött időre. Kipihentebben fogunk találkozni, türelmesebbek leszünk egymással.

Változni nem fog. Jól tudom, hogy bár talán más szokások lesznek mamánál, ő nagyon is jól tudja, hogy ez ott működik, otthon másképp van. Tud különbséget tenni. Van akarata, jelzi majd, ha valamiből sok vagy kevés. Élvezi majd ő és a mamája is a nyaralást, és hogy együtt lehetnek csak ők ketten. Aztán ugyanúgy örül majd nekünk, szüleinek és hogy velünk lehet.  

 

 

 

Arra jöttem még rá most, hogy ezeket a sorokat fogalmazom, hogy nem is a sütemény, az édesség, az elénk tett étel számított. Persze, hogy nem. Hanem az, ahogy tették a nagyszüleink.
És ahogy teszik most is a mamák és papák. Mert bár a mai világban dolgoznak a nagyszülők, meg interneteznek és talán kevesebb idő jut a sütésre, a csillogó szemek, a gondoskodás ott van, jelen van.
A törődés, az igazi feltétel nélküli szeretet számít.