Olyan nagyon-nagyon romantikusan nem indult a mi történünk…. Elmesélem mi történt 15 évvel ezelőtt.  Tisztán emlékszem, ahogy dühösen, csalódottan állok egy „osztály vigyázz!” – nál. Épp egy 1,5éves kapcsolatomnak lett vége, illetve soem mondtuk ki, hogy vége, egyszerűen csak szétváltak útjaink. Szóval épp mérges vagyok az egész világra, állok a középső padsorban lévő pad mögött és balra, picit előttem őt nézem. Arra gondolok, hogy ő biztosan nagyon tudna szeretni… Igen, osztálytársak voltunk. 5évig. Volt olyan, hogy padtársak is. Az utolsó évben jöttünk össze, az őszi szünetben. Jól gondolod, ha azt feltételezed, hogy én tettem meg a kezdő lépést. 🙂 Egy buliban voltunk, közös baráti körben, majd írtam neki éjszaka…

Annyi mindent szeretnék… kipróbálni, megtenni, felfedezni, átélni, csinálni. Új dolgokat. Merészeket, vicceseket, mikor milyet. Néha meg csak úgy jó minden, ahogy van. Néha sok vagyok magamnak is. Mert sokat agyalok azon vajon én vagyok az őrült?   „A kérdés, ami néha elbizonytalanít: én vagyok őrült, vagy mindenki más?” (Albert Einstein)   Például ezen, és néha úgy látom, igen, őrült vagyok -és örülök neki!, néha azt gondolom, tuti, hogy mindenki más az, mert az én lépésem vagy az én gondolatmenetem a normális. De tényleg, ti szoktatok ezen gondolkodni? Például, hogy ki és mi a normális? Ha mindenki másképp gondolkodik körülettem, én vagyok az őrült, én vagyok a furcsa? Nekem kellene jobb belátásra…