Megvan a bólogatós kiskutya. igaz? Előtted van, milyen cuki, kedves, és persze nem csinál mást, mint bólogat. Na én ezt nem akarom, és nem tudnám csinálni. Én nem akarok csak cuki lenni. Én nem vagyok az a valaki, aki csendben lesz és inkább csak bólogat, mintsem vitatkozna esetleg, megvédené magát, vagy csak elmondaná a véleményét. Én nem vagyok az, aki bájvigyorra képes, vagy aki hazudik össze-vissza. Ó, nem egyszer volt már gondom belőle, hogy nem bírtam csendben maradni. Legtöbbször azonban nem bánom. Még mindig azt mondom: „Egyszer nyersz, egyszer tanulsz.” Lehet van olyan, aki azt mondaná, nem is tanulok belőle…de valamit biztos… , ami majd valamikor előjön. Ugyanakkor nyerni is…

A dicséret a gyerekeknek még megy. Egyik este a következő párbeszéd zajlott az 5 éves kisfiam és köztem: Én: –Véget ért a mai nap!  Ő: –Igen, a mai nap véget ért, de jön egy új nap és egy újabb és újabb…, amíg meg nem halunk.  Én: –Igen, ez így van.  Ő: –Remélem, leszek majd valamilyen formában utána is.   (egyszer 1-2 szóban említettem neki, hogy vannak, akik úgy gondolják, hogy újjászületünk, és ez úgy tűnik nagyon megragadt benne..) majd hozzátette:  –Csak legyen ugyanilyen szép kék szemem.    Itt nagyot nevettem. Majd megerősítettem a fenti szösszenet után még elhangzó megjegyzését, miszerint mert nagyon szép kék szemem van, hogy: igen, valóban, az van. …