Büszke vagyok azokra, akik megnyílnak nekem - Beszélgetés PinkAnyuval

Eddig ő kérdezett, most ő válaszol. Kíváncsi voltam, így alaposan kifaggattam blogger társamat. Anyasággal kapcsolatos érzéseiről mesél és kiderül például, hogy el tudja -e képzelni egy napját a kisfia nélkül. Kifejti, miért fontos számára az írás és mi a vágya a jövőben. Arra is választ kaptam, hogyan kezdődött a sikeres Hétköznapi Szupermamik sorozat, mi vagy ki adta a kezdő lökést számára. A blogger Anyuka, aki igyekszik a nőket, a társadalmat megszólítani, azaz Lonci, alias PinkAnyu válaszai következnek most.

Kicsit több mint egy éve írod a PinkAnyu blogot, melyet legutóbb a hónap közösségi blogjának választottak, választottunk a Cafeblog VIP csoportban. Gratulálok még egyszer! Azt gondolom, megérdemelted, mert látszik, hogy sokat dolgozol, májusban szinte naponta kerültek ki az oldaladra riportjaid, a Hétköznapi SzuperMamik. Erről később, de miért PinkAnyu? Hogyan született meg benned a blog létrejötte? Miért írod ma és mi hiányozna a legjobban, ha valamiért abba kellene hagynod? (lenne ilyen ok?)

Köszönöm a szép szavakat! Igazán jól esnek tőled. Valóban sok munkám van a Hétköznapi Szupermamik kampányban. Érzem, megéri fáradozni. Olyan emberekhez jut el a riportsorozat, amiért pont belekezdtem a kampányba.
PinkAnyu. Mindenképpen egy (számomra) jól csengő, könnyen jegyezhető, azonosítható nevet szerettem volna. Ami én magam vagyok. Pink, mert már rokkerként is sok pinket viseltem, Anyu, mivel van egy csodálatos kisfiam. Meg kell valljam NagyonAnyu -n is gondolkodtam…, jól cseng.
Az általad is említett VIP csoportban az egyik kedvenc blogom szerzője javasolta, hogy legyek RózsaszínMutter néven troll.. ugyanis szeretem, ha rend van, azaz rögtön szárnyaim alá veszem az elesetteket, segítek itt-ott-amott..

A blog nálam az írás, az önkifejezés egyik eszköze. Világéletemben írtam, verseket, novellákat, meséket vagy épp rajzoltam. Egy időszakomban fotóztam is. Mindig, ha valami sokk vagy szomorúság ért, írtam, ha nem volt elég, akkor rajzoltam is. Nos, igazából, így született a blogom.
Nem áll szándékomban abbahagyni az írást. Ma már nem abból az indíttatásból írok, amiért elkezdtem, bár az alapelv a család és anyaság maradt. Ma már igazából igyekszem a nőket, a társadalmat megszólítani. Úgy érzem sikerül, mert egyre több olvasói levelet kapok, egyre szélesebb réteghez jutok el.

Vágyad, hogy jobban megbecsülje a társadalom az Anyákat. Interjúkat készítesz ezért és bemutatod az anyaság minden velejáróját, őszinte sorokat olvashatunk, belepillanthatunk mások életébe. Sikersztorik és fájdalmas percek egyaránt jelen vannak, de a központban természetesen az áll, hogy a legszebb dolog az anyaság és kárpótol mindenért a kicsi kincsünk. Hogyan született meg a riportsorozat ötlete benned? Mi adta meg a kezdőlökést?

Ez nagy vágyam valóban. Szeretném, ha az anyák a megfelelő helyre kerülnének a társadalmi ranglétrán. Legyenek megbecsülve. (minden korban volt anyaság kultusz, ez mára kiveszőben) Sajnos a mai világ úgy érzem, nem támogatja az anyaságot. Vannak hangzatos szavak…, de mögöttük nulla érték, nulla kézzelfogható valóság. Vegyük például azt, hogy egy anya otthon van a gyermekével. Hitele(i) van(nak) a családnak, vissza kell mennie. A munkaidő alapból nem támogat, reggel fél nyolcra sem érsz be, hát még hatra, vagy műszakba…, már ha van hova beérned. Sok nő, anya azért nem kap munkát, mert: hamarosan/várhatóan gyereket akar vagy már van is neki egy, fő bűn, ha kettő…, három, már nem is ember az a nő…

Nagyon őszinték a riportalanyaim, hálás is vagyok érte nekik. Az anyaság egy olyan sikersztori, ami fájdalmasan szép. Erről vallanak az „én anyukáim”. A riportsorozat akkor született meg, amikor egy anyuka rám írt: „szeretem a gyerekeim, de nem akarok kárt tenni bennük, érted?”. Persze ez kiragadott mondat. DE és ez egy hatalmas DE, egyedül volt a gondjaival, a szülés utáni depressziójával, és jól esett neki beszélni-beszélni, és ezáltal elmondani. Egy éjszakát beszélgettünk át. Azt mondta köszöni, én pedig megtisztelve érzetem magam, amiért elmondta, és bizalmat szavazott nekem.

Tudom és érzem, hogy segítek az anyukáknak azzal, ha megmutatom másnak sem könnyű, másnak is nehéz, másnak is sikerült!

„Fanni” volt az én „kezdő lökésem”, hogy el merjek indulni azon az úton, amerre addig csak nézegettem. Jelentem, Fanni már sokkal jobban van, és egyre kiegyensúlyozottabb, sőt, már ő segít más anyukákon. „Fannira” külön büszke vagyok, és köszönöm neki.

Milyen visszajelzéseket kaptál a kezdeményezésed óta? Az interjúbeszélgetés biztosan segített az adott anyukának, de volt olyan olvasó is, aki kifejezte háláját Neked/Nektek? Tapasztalatod szerint a sikersztorikat vagy a megdöbbentő történeteket olvassák többen?

Sok pozitív visszajelzést kapok nőktől, és meglepő módon férfiaktól is! A családon belüli erőszakról bántalmazásról szóló történeteket olvassák a legtöbben, de igazából mindegyiket, eljut oda a riport, ahová el kell jutnia. Szinte minden Hétköznapi SzuperMamik írásom címlapos, Nőklapján, Startlapon, Cafeblogon.. hihetetlen ez számomra. Büszke vagyok.
Ilyenkor nem is magamra, vagy az írásra vagyok büszke, hanem azokra a nőkre, akik megnyílnak nekem. Ők végzik a munka nagyobb részét. A bántalmazott nőknél vagy a depressziós anyukáknál külön erő kell, ahhoz, hogy elmondja, el merje mesélni… Néha az az érzésem, olyan falak lebontását kezdtem meg az anyukákkal, amely falak létezését tagadják az emberek. (sokszor maguk az anyák is)

A legszebb visszajelzésként egy kedves olvasóm sorait idézném:
„Szia, nagyon jól haladsz, imádom olvasgatni őket. Mióta anya lettem én is sokat gondolkoztam, hogy milyen jó lenne, ha a net nem csak a tökéletes anyukákról szólna, hanem valaki leírná a „rossz” dolgokat is. Nyakig kaka, szoptatási nehézségek, családi problémák, meg hogy ki mennyit küzd, hogy végre anya lehessen. Ilyenekről alig van szó, de te egy sokkal jobb dolgot eszeltél ki. Ez a kikérdezősdi nagyon jó dolog, remélem sok-sok anyukához és kismamához eljut. Na meg néhány apukához is .. Nagyon jó amit csinálsz, csak gratulálni tudok. Így tovább, néhány anyukára igazán ráférnek az ilyen történetek, hogy lássák, senki sem tökéletes és nem kell rosszul érezniük magukat, mert 5 percig ott hagyták a földön a pisis pelust!”

Hogyan kezdődött a kérdezz-felelek az anyukákkal, ismerősök által jutottál el interjúalanyaidhoz, vagy ők jelentkeztek nálad? Mindenki azonnal igent mondott? A beszélgetés után közvetíted a mondataikat, de közben előfordult, hogy kérték a tanácsodat, véleményedet adott témában?

Van két nagyon jó csoport a Facebook-on. A tagok mind anyukák. Itt kérdezhetsz, segíthetsz, ezért van a csoport. Tag vagyok mindkettőben és szeretettel fogadták a blogbejegyzéseim. Aztán „Fannival” beszélgettem és jött a löket, hogy segítenem kell. Amúgy is ilyen kis buggyant vagyok, segítek lépten-nyomon, néztek is bolondnak emiatt… Visszatérve a lényegre, jelentkezőket vártam egy posztom alá, a posztban kifejtettem, miről lenne szó, név arc, történet, a lényeg pedig a segíteni akarás más anyukáknak. PCOS, bántalmazott, elvált, válófélben lévő…, jöttek az anyukák, nagy ám az összefogás az anya-társadalomban. 🙂

Aztán beszélgetés a jelentkezőkkel, kérdezz – felelek. És még mindig kapcsolatban vagyok a riportalanyaimmal. Szemmel tartom őket, mondhatni.. 😀 Komolyabban kifejezve: figyelmet szentelek az anyáknak, akik már egyszer megnyíltak nekem és az olvasóimnak.
Én csak egy blogger vagyok… valóban csak közvetítek. A beszélgetések közben és utána előfordult, hogy szóba jött a „szerinted” kezdetű mondat. Nem hinném, hogy tanácskérés, inkább véleményt szoktak kérni, és nem csak az anyukák. Persze, ha véleményt „tanácsot” mondok, azt csak kérésre, és mindig hozzáteszem, hogy én egy egyszerű PinkAnyu vagyok…, nem több.

Nálad miért alakult így, illetve miért döntöttél így, hogy névtelen lesz a blog és bár személyes történtetek vannak, de fotók rólad, rólatok nincsenek?

A blog neve én magam vagyok. Mivel a becenevem használom általában, LonciAnyu fura lett volna, vagy Ilona Blogja. 🙂
A képek az már más. Fő ok: nagyon óvom a gyermekem, a családi életem, annak ellenére, hogy személyes történetet osztok meg. Régi munkahelyeimből kifolyólag láttam igencsak közelről, hogy sok a „beteg” ember, nem szeretném, ha valaki a gyerekem fotóival visszaélne… A személyes Facebook profilomon sem teszek ki fotókat. A másik ok, hogy írok, az olvasóknak. A képzeletükre bízom SzerelősPapát, Férjemet, Édes jó Anyósomat, és a kisfiamat. Lássák olyannak őket, amilyennek képzelik a leírtak alapján, mint egy könyvnél.

Te mit üzennél a friss anyukáknak, vagy akik még csak várják gyermeküket? Ha csak egy tanácsot adhatnál, mi lenne az?

Mosolyogjanak minél többet, szeressenek nagyon, legyenek kitartóak. Szerintem ami a legfontosabb, kommunikáljanak a magzattal (gyermekkel), ének, mese, beszélgetés formájában.
Ne zárkózzanak be, még ha egyedül is vannak, esetleg magányosan.
És olvassák a Hétköznapi SzuperMamikat. 🙂

Mi volt a legnehezebb számodra az első napokban és hogyan sikerült megoldani?

A terhesség maga is nagyon nehéz volt. Az első 20-25 hetet végig feküdnöm kellett. Én nagyon aktív vagyok, ettől szenvedtem. Apukám (SzerelősPapa) tartotta bennem a lelket, minden áldott nap kérte az unokáját, hogy „Kapaszkodj a köldökzsinórba!” Kihangosítottam mindig. Délután férjem vette át a stafétabotot. A szülésem megvallom, rettenetes volt. Erről írtam is egy bejegyzést kisfiam szülinapjára…, annyit mondok: 28 óra vajúdás, tolófájás közbeni vizsgálat, majd a szülést követően sokkot kaptam, amikor elvitték a kisfiam inkubátorba. Álomba sírtam magam, mert rettegtem, hogy baja lett a gyerekemnek, mert én ügyetlenül szültem…
Aztán a hazamenetel: látványos ünnep, az egyedüli konyhaasztalunkon egy csokor rózsa, mosogatni való a felső szekrény aljáig.. és éjjelre beindult a tejem, őrjöngtem a fájdalomtól. Másnap főzés, mosás. Aztán 40 fokos láz és migrén. Azt sem tudtam, mit csináljak, és ahol éltünk a férjemmel folytonos volt a bírálat és a szemétkedés. Ezekkel szemben megvédtem magam, de akkor is fájtak, és iszonyat volt.

A legszörnyűbb a magányosság. A barátok elfordultak. Előtte sok barátom volt, maradt kettő… Férjem reggeltől-estig dolgozott. A kapott három nap szabiban minden papírt elintézett, leadott.
A magányt még mindig nem sikerült megoldani, bár PukiKapitány igazán jó társaság.

Mi a leggyakoribb mondat, ami elhagyja a szádat, vagy mi az a szemlélet, ami szerint alakítod a mindennapjaitokat?

„Szeretlek kicsikém!” „Nem szólok többször” „Három másodperc és..”
Szeretve terelni és elfogadni. Megélni minden pillanatot.
Mindent vések a memórialemezemre ott a fejemben, minden illatot, érzést. A jó és a rossz dolgokat egyaránt. Azok tettek azzá, aki lettem.

A szemléletem, talán anyukám mondata: „kicsi a gyerek, de nem hülye!” Pont emiatt őszinte vagyok vele. (kivéve a méhecske..) Emberszámba veszem. Néha így kezdek neki egy mondatnak: „Drága Uram!” és aztán nevetünk.
A mindennapok nagy szervezést igényelnek, mivel egyedül vagyok, mint a kisujjam, semmi segítségem. Nagyon egyedül. Olyan helyen lakom, ahol autó nélkül kissé halott vagy. Se egy patika, se egy orvos, se egy nagyobb bevásárló hely. Autóval igen, 5-7 perc.., de gyalogosan vagy villamossal 1 km gyaloglás, vagy 4-500 méter és átszállások.. 40 perc, mire eljutok valahová.
Megoldom, de irtó nehéz. Néha azt hiszem, valami külön bolygón élek. 🙂

Mi a véleményed arról, hogy az anya legyen otthon 3 éves koráig a gyermekkel? Te milyen sorrendet állítanál fel a következőkből: anya-feleség-dolgozó nő-nő. Mi (lenne) szerinted az ideális, illetve nálad hogy alakul?

Én sosem jelenteném ki, kinek mi a dolga. Apa keressen pénzt, anya csak a háztartásnak éljen? Én úgy gondolom, minden ember tudja, mit miért tesz. Aki bulizni szeret, barátnőzni, élni az életét – mert az jár, gyerekezés helyett, az ne csodálkozzon, ha a gyereke eltávolodik tőle, illetve ki sem alakul a kapocs..Aki belenő a picibe.. nos, annak előre sajnálom a jövendőbeli menyét, vejét.
Szerencsésnek érzem magam, hogy itthon lehetek a kisfiammal. Három éves koráig itthon voltam vele, aztán kivettem a szabadságokat és kiléptem a munkahelyemről. No nem nagy luxus, kőkeményen 87 ezer Forintot kerestem volna havonta. A bölcsi többe került volna, plusz a bérlet.. És mivel semmi segítségem nincsen, így reggel negyed hatkor kellett volna elindulni a gyerekkel, hogy hatkor rohanjak tovább, majd talán este hatra oda is értem volna érte.. nem lett volna jó így. Közelebb nem találtam munkahelyet, és már nem is keresek.

A ház körül mindet megcsinálok, gazolás, locsolás, takarítás (tisztaságmániás vagyok így két naponta porszívózok..), főzés. A gyerekkel non-stop foglalkozom. Nekem ez a normális, számomra ez az ideális. Így az én sorrendem: Anya és feleség, majd nő – dolgozó nő (háztartási munkát dolgozó)

Mit gondolsz, jól csinálod? Az időbeosztást, az anyaságot, .. vagy sokszor előfordul, hogy lelkiismeret-furdalásod van?

Jól csinálom-e? Igyekszem. Maximum igyekszem. 🙂 Az időbeosztásom annyiban könnyebb, hogy kóros álmatlanságom van (insomnia), így a napok nekem végtelenek. A 24 órából 18-at ki is tudok aktívan használni. Van, hogy éjjel tűzhelyet sikálok. Igyekszem korán lefeküdni, de legkésőbb éjjel háromra ágyban kell lennem. Ezt majd idővel korábbra hozom. És reggel 8-ig ágyban maradunk a picivel.
Lelkiismeret-furdalásom akkor van, ha rászólok a gyerekre. Vagy, ahogy én fogalmazok „elgurulnak a gyógyszerek”, azaz szakad az a bizonyos szál.

Mi az, amin legtöbbet töprengsz, elmélkedsz?

A legtöbbet azon elmélkedem, hogy miért bántják egymást az emberek, mire jó a háború? Miért kell a sok ártatlannak szenvednie? Aztán hálát adok a sorsnak, hogy én békében élhetek.
Sokszor repülőt látunk (Budaörstől nem messze lakunk Budapesten) és Pukisom ujjong, mutogat, ugrál. Látom az arcán a boldogságot, főleg ha közelebb repül a repülő. És ilyenkor elszorul a szívem, hány kisgyerekben ébred félelem, s bújnak menekülnek el azonnal, ha meghallják a repülő vagy helikopter hangját? Hány gyermek nem élhet gyermekként? Volt, hogy könnyeztem is, és el kellett magyaráznom miért, mert nem értette a kisfiam. Aztán ő mondta: „Ne sírj, mindenki jól van anuszika”

Úgy általában elégedett vagy magaddal?

Nagy általánosságokban elégedett vagyok magammal. A horoszkópom szűz, így a tökéletességre törekedvén, nos, nem minden esetben dőlök hátra elégedetten! A külsőt tekintve fogynom kéne. Nem mások vagy a divat miatt, ezek nem érdekelnek. Magam miatt. Jobban érezném magam a bőrömben.

Mi a kedvenc részed a gyermekeddel töltött napból? Milyen lenne egy nap nélküle? Hogyan és kivel töltenéd?

A reggeli ölelgetős összebújás, az esti csikizős hancúrozás! Ezek fenomenálisak, feltöltődöm ilyenkor. És látom, ő is. Ha apa itthon van, akkor ő is beszáll a bújós ölelésbe, vagy a csikizésbe.

Soha nem voltunk külön még egymástól, a leghosszabb az 3 óra volt talán. Kétszer történt meg ez, egyszer szinte végig aludt, egyszer pedig Tihanyba ment át barátainkkal.

Nagyon magányos lenne nélküle minden perc.
Elmennék apukámhoz, beszélgetnénk, fagyiznánk, lottóznánk.. mint gyermekkoromban. Aztán értem jönne a Férjem, és elmennénk pizzázni egyet.
Apukám imádja a kis unokáját és Pukis is Szerelős Papát, így nagyon hiányozna.
A pizza pedig a kedvence, annyira, hogy bármit rátehetsz feltétnek azt megeszi.
Szóval még csak elképzelni sem tudom. Durván négy és fél éve ő az életem középpontja, a mozgatórugóm. Mondjuk, elképzelni el tudom, de kb. 3 méter megtétele után visszafordulnék érte, és vinném magammal, nagy móka volna neki is. 🙂

Mi számodra a legszebb az anyaságban?

Minden álmom az volt, hogy egyszer valaki úgy szólítson „Anyu” a világ legszebb szava.
Minden pillanatban erősebben ver a szívem, ha a kisfiam mondja „Anuszika!” Amikor megfogja a kezem egy egyszerű séta közben, érzem a bizalmát a hitét bennem. Talán sosem hitt bennem ennyire senki, mint ő, feltétel nélkül. Amikor látom a szemei csillanását a hatalmas pillái alatt. Amikor kisminkelem maga és azt mondja: „Dönöjű vagy Anuszikám!” Amikor alszik és szuszog egyenletesen, még a levegő is illatosabb, akkor a másodperc is simogat.

Akkor érzem igazán, amikor a nap bármely pillanatában ránézek, érdemes élnem, érdemes volt meggyógyulnom, és nem meghalnom 2005-ben.
Mióta a létezését tudom, fény költözött az életembe, olyan fény, amiért érdemes élni, halni. Hiába, kellett a sötétség ahhoz, hogy a fény eljöhessen.

„Ha figyelünk a felnövekvő generációra, akkor talán szebb jövő vár ránk – én hiszek ebben.” Ez a te mondatod. Mit gondolsz, mi az, amit mindenképp át kell adnunk, megismertetnünk, megtanítanunk a gyermekeinknek?

Hogy szeressék önmagukat, a környezetüket, a másik emberben lássák meg a jót és fogadják el, lássák meg annak a személynek a hibáit, és tanuljanak belőle.
Merjék megvédeni magukat, a gyengébbeket. Merjenek nyitott szívvel boldogok lenni. Amikor rossz éri őket, éljék meg azt is, és tudjanak felállni, ha elestek.
Vigyázzanak a természetre, óvják azt ami szép, és javítsák meg azt, ami rossz.
Nemrég volt egy posztom, ami arról szól, hogy hazudtam a gyermekemnek, egy méhecskéről. Mégpedig: ő lelkesen gyógyította a méhecskét, aki már nem élt. De ő annyira hitte a gyógyulást, hogy én magam is szinte szurkoltam már.. Aztán ugye jöttek a hangyák, és vitték a szárnyát.. Szegény kisfiam azt hitte, hogy rebben és repülni fog. Nem mondtam el neki az igazat, mert ő hisz. Ezzel a hittel tenni akar, és akaratával fog is tenni. Érzem. Tudom.

Azt hiszem, jó úton járok. 🙂

További 10 rövid kérdés-rövid válasz: (katt. a képre, majd a jobb felső sarokban lévő jelre és nagyobb lesz)