Még nincs vége!
Szeretnék pozitív lenni. Hiszen mindig az vagyok.
Annyi mindent olvastam az elmúlt napokban, de mégsem jutottam előrébb, mi is az, amit egy kicsit jobban kifejthetnék itt ezen a pozitív blogon… Mert azt érzem, még nincs vége!
Vége?
Csak kérdőjellel merem ezt így kimondani, leírni. Hirtelen jött és igencsak megváltoztatott sok dolgot a vírus, de most tényleg kimondható, hogy vége a járványnak? Vagy csak szünet van és folyt. köv.? Második hullámról beszélnek. Ősszel vagy decemberben újra minden bezár? Az még rosszabb lenne. Már pedig nem vagyok bizakodó…
Ahogy elnézem az embereket, megint értek is, meg nem is sok mindent, de leginkább elszomorít a legtöbb dolog.
Megváltoztatott?
Sok ember írja, mondja most még, hogy változott. Hogy most milyen nyugis és szép és bárcsak így maradna – ilyet is olvastam. Sokan fáradtak és leginkább belefáradtak. Összességében szerintem amit most érzünk, vagy most jelentünk ki , az csak a mostra vonatkozik és ha úgy teszem fel a kérdést, hogy megváltoztak -e az emberek. Sajnos, nem. Sok mindenben nem vagyok biztos, de ebben igen. Nem változtak meg. Mindenki ha még most nem is, de éli majd tovább az életét. Elfelejtjük a fogadkozásainkat, nem fogunk emlékezni arra, milyen volt. A rossz törlődik az agyból. Talán ezért. Talán azért mert emberek vagyunk.
Legfőképpen pedig azért gondolom így, hogy nem fogunk megváltozni, mert aki eddig is figyelt a lelassulásra, a környezetre, arra hogy mi a fontos és mit helyezzen előtérbe, annak az az időszak nem volt akkora nagy változás. Akik pedig most nagyon másként éltek, biztos, hogy vissza fognak térni az előző életükhöz. Nem tehetnek mást vagy nem is akarnak másképp tenni.
Előítélet? Talán. Általánosítás? Talán. De így gondolom.
Én nem változtam. Nem kellett lecsupaszítanom magam és magamra találnom, ismertem magam. Bár egy-két információ tudatosodott bennem, megerősített.
Pozitív? Negatív?
Együtt tudtunk lenni. Ritkán alakult úgy korábban, hogy mindhárman otthon voltunk. Ez volt az óriási pozitív hozadéka a vírus időszaknak, hogy most igen. Hárman, otthon. Sok ölelés. Sok társasjáték, sok közös olvasás, sok fogócska. Családi túrák az erdőben, bringázások, sok összebújós, popcornozós mesenézés. Mondjuk mindez eddig is volt, igyekeztünk rá sort keríteni akkor is, amikor dolgoztunk, de most több lett a minőségi közös idő. Szerettem hallani kisfiamtól: Jó így hárman. Jó így együtt lenni.
A legfontosabb mondat is, ami leginkább megragadt bennem, ezzel kapcsolatos, egy Feldmár Andrással készített interjúban olvastam:
“Az otthon az a hely, ahol inkább vagyok, mint bárhol máshol, ahova örömmel térek haza. Szóval annyit mindenképpen tanuljunk, hogy mire a következő karanténra lesz szükség, legyen már egy otthonunk, ahol szívesen vagyunk, olyannal, akit a legjobban szeretünk. “
Persze több vita és hangos szó is volt. Kezelni kellett, hogy számtalanszor hangzott el, hogy anya…., és mindemellett kevesebb volt az énidő, vagyis amikor töltődhettem volna.
Változás?
Sok minden nem változott nálunk tehát. A digitális oktatásba hamar belerázódtunk, óriási mázlim van azzal, hogy a kisfiam szorgalmas, lelkes, ügyes és szeret tanulni. Szívesen ült a gép elé, nem kellett harcolni vele nap mint nap. A számítógépet kellett az első időben tanulnia, hiszen eddig nem használta – ez felborult most, illetve nem kellett tovább gondolkodnunk azon, hogy engedjük-e vagy sem. Korainak találtuk hatévesen a számítógépes játékokat még picit húztuk, halasztottuk volna.., de most már ez megoldódott. Azért annak viszont örülök, hogy elsős és nem felsős, így könnyebb a napi órákat megtartani, el tudom magyarázni az esetlegesen felmerült kérdéseket. Szerettem, hogy mellettem ül és látom, hogyan rajzol, érdekes volt az énekóra és büszke voltam a 100%-os matek tesztnél, vicces nézni,hogyan kalandozik el írás közben, élveztem amikor elmesélte nekem mit olvasott, hogy beszélgettünk egyes szavak jelentéséről.
Én tudom, fura , de látom a jó oldalát, azt hogy ezeket mind láthattam, megélhettem, átélhettem vele.
A munkahelyünk 1 héttel a homeschool kezdete után bezárt. Pontosabban nem bezártak, szünetelnek a szállodák. Nem volt vendég, természetesen megtették ezt a lépést. Szintén teljesen érthető okból elkezdődik a felújítás. Amit jövőre terveztek. Tehát a nagy gond az, hogy mi nem így terveztünk, illetve nem tudtunk rá felkészülni. Sőt még mindig nem tudok tervezni, mert kerek két hónapja nem mondanak semmit – mert még ők sem tudnak semmit-, hogy mi lesz a dolgozókkal. De azért lehet sejteni…
Ez bosszant, dühít és rossz érzés. Szomorú vagyok, hiányozni fog. Már semmi sem lesz olyan mint rég, akkor sem, ha esetleg majd valamikor még visszakerülök…
Még jobban elszomorít, amikor azt látom, hogy sokaknak most az a legnagyobb élmény, vagy kincs, hogy ihat újra a budapesti szórakozóhelyen. Értem, nyár van, fiatalok, és talán, bízom benne, hogy csak rosszul fogalmazott vagy kivágták a videóból, hogy ő igazából, arra gondolt, hogy végre szabadság és végre a barátaival lehet ott, ahol ő akar lenni és azt csinálhat, amit ő szeretne.
Végtére is ezt vették el tőlünk, nem lehetünk ott, ahol szeretnénk lenni.
Alakítani, változtatni kell külső kényszer hatására. Nem örülök, mert nem szeretem a változásokat.
Szerettem ebben a szállodában dolgozni, és nem tudom, hogy alakul a jövő. Nem vagyok boldog, hogy változás áll be, sőt esetleg munkanélküli leszek egy időre.
Meg fogjuk oldani úgy, hogy jó legyen, tudom. Csak ez a bizonytalanság rossz, nagyon.
Arra gondolok, hogy ha egy ajtó bezárul, akkor kinyílik egy másik. Új lehetőség vár rám. A lehetőség az, amit kaptunk a vírustól és ettől az időszaktól eddig is.
Szóval még nincs vége.
Számomra nincs.
Neked sem kell, kimondanod, hogy ennyi volt. Ne mondj nemet arra, amit kaptál, amit pozitívként megéltél. Tanulj belőle. Örülj és használd ki, hogy most már több mindent szabad, de mindig tartsd észben, mi a legfontosabb és mindig arra szánd a legtöbb idődet, a türelmedet, a kedvességedet.
Rajtunk múlik, hogyan élünk ezentúl.